Színház

Mike Leigh: Abigail bulija

  • - herczog -
  • 2015. február 28.

Színház

Az utóbbi időben Ascher Tamást nem annyira szövegek érdeklik, mint inkább alkotói életművek: a Tiger Lillies-jelenség, Tom Waits minden mennyiségben, vagy éppen a Bohémélet, és most az Abigail bulija – Kaurismäki és Mike Leigh miatt. Leigh filmje annak ellenére végtelenül angol, hogy először azt hihetnénk, amerikai, mivel a klasszikus amerikai dráma alaphelyzetével indít: milyen a rossz buli. Mert van félnivalónk Albee farkasától, szeret kijönni belőlünk, ha úgy próbálunk vidámkodni egy partin, hogy belül sok minden nincsen rendben. Vidámkodás helyett Leigh-nél megy az udvarias, felszínességében vir­tuózan csavart, majd kibuggyanóan szurkálódó small talk, amiben a britek verhetetlenek. Főként a berendezésről, a lényegről sosem: a filmes látványt alapvetően átveszi a Kamra tere is. A kihívás az, hogy nálunk, közelebbről is magunkra ismerjünk ezekben az „újjómódú” brit típusokban.

Pa-pa-pa-pamm, ritmusra koppannak az asztalon a dzsintonikos poharak. Az előadás legerősebb részeiben elrajzolt, hiszen szereplői sem többdimenziós alakok, hanem markáns típusok. A két, kicsit közönséges, beszédes nő meg három szótlan undok. Ónodi Eszter átalakulása pazar, első látásra fel se lehet ismerni: félénk, kényszerből van jelen, utálja, és ez nagyon látszik rajta. Kényelmetlenül ül a bőrkanapén is, aminek túlzott mélysége pontosan ábrázolja a külsőségek otthonát. Sok a pontos megfigyelés. Jordán Adél, Ascher színésznője belépője is kavarja az állóvizet, arcán folyamatos mosoly, aztán egy gyerekkori sértés felidézése közben elsírja magát. Nincsenek nagy összecsapások, inkább apró, majd orbitális bántások, következmények nélkül; senki nem érzi jól magát, mégis mindenki marad. Az egész szívszorító lenne, de valami még hiányzik: hogy maga az előadás jobban szeresse gyarló, egymást gyil­koló figuráit, ezért aztán mi is könnyebben elhiggyük: szoktunk ilyenek is lenni.

Kamra, január 17.

 

Figyelmébe ajánljuk

Mesterségvizsga

Egyesek szerint az olyan magasröptű dolgokhoz, mint az alkotás – legyen az dalszerzés, írás, vagy jelen esetben: színészet –, kell valami velünk született, romantikus adottság, amelyet jobb híján tehetségnek nevezünk.

Elmondom hát mindenkinek

  • - ts -

Podhradská Lea filmje magánközlemény. Valamikor régen elveszett a testvére. Huszonhét évvel az eltűnése után Podhradská Lea fogta a kameráját és felkerekedett, hogy majd ő megkeresi.

Nem oda, Verona!

  • - turcsányi -

Valahol a 19. század közepén, közelebbről 1854-ben járunk – évtizedekre tehát az államalapítástól –, Washington területén.

Nagyon fáj

  • Molnár T. Eszter

Amióta először eltáncolta egy kőkori vadász, ahogy a társát agyontaposta a sebzett mamut, a fájdalom a táncművészet egyik legfontosabb toposza.

Mindenki a helyére

Mit gondol Orbán Viktor és a Fidesz a nőkről? Hogyan kezeli őket? És mit gondol ugyanerről a magyar társadalom, és mit a nők maguk? Tényleg a nők pártja a Fidesz? Ezeket a kérdéseket próbálja megválaszolni a kötet többféle aspektuson keresztül. Felemás sikerrel.

„Én valami kevésbé szelídet kerestem”

  • Mink András

„A be nem illeszkedés vonzó távlatát nyújtották nekem” – olvasható Kenedi János szellemi ébredésének történetéről számot adó, Elhülyülésem története című 1977-es írásában, amelyet Kovács András nevezetes körkérdésére (Marx a negyedik évtizedben) írt válaszul.

Megint dubajozás

Alacsony belépési küszöb, mesés hozamok, könnyű meg­gazdagodás, örök élet: ezek közül az első kettőt biztosan ígérik a mesés dubaji ingatlanbefektetési ajánlatok. Pedig az előrejelzések szerint akár egy éven belül kipukkadhat az ingatlanlufi.

A beismerés semmis

Az ügyész kizárását kezdeményezte a védelem, a különböző tit­kos­­szolgálati szervek más-más leiratot készítettek ugyan­arról a hangfelvételről – bonyolódik a helyzet abban a büntetőperben, amelynek tárgya a Nyugat-Európába irányuló illegális kutyaexport.