Színház

Mike Leigh: Abigail bulija

  • - herczog -
  • 2015. február 28.

Színház

Az utóbbi időben Ascher Tamást nem annyira szövegek érdeklik, mint inkább alkotói életművek: a Tiger Lillies-jelenség, Tom Waits minden mennyiségben, vagy éppen a Bohémélet, és most az Abigail bulija – Kaurismäki és Mike Leigh miatt. Leigh filmje annak ellenére végtelenül angol, hogy először azt hihetnénk, amerikai, mivel a klasszikus amerikai dráma alaphelyzetével indít: milyen a rossz buli. Mert van félnivalónk Albee farkasától, szeret kijönni belőlünk, ha úgy próbálunk vidámkodni egy partin, hogy belül sok minden nincsen rendben. Vidámkodás helyett Leigh-nél megy az udvarias, felszínességében vir­tuózan csavart, majd kibuggyanóan szurkálódó small talk, amiben a britek verhetetlenek. Főként a berendezésről, a lényegről sosem: a filmes látványt alapvetően átveszi a Kamra tere is. A kihívás az, hogy nálunk, közelebbről is magunkra ismerjünk ezekben az „újjómódú” brit típusokban.

Pa-pa-pa-pamm, ritmusra koppannak az asztalon a dzsintonikos poharak. Az előadás legerősebb részeiben elrajzolt, hiszen szereplői sem többdimenziós alakok, hanem markáns típusok. A két, kicsit közönséges, beszédes nő meg három szótlan undok. Ónodi Eszter átalakulása pazar, első látásra fel se lehet ismerni: félénk, kényszerből van jelen, utálja, és ez nagyon látszik rajta. Kényelmetlenül ül a bőrkanapén is, aminek túlzott mélysége pontosan ábrázolja a külsőségek otthonát. Sok a pontos megfigyelés. Jordán Adél, Ascher színésznője belépője is kavarja az állóvizet, arcán folyamatos mosoly, aztán egy gyerekkori sértés felidézése közben elsírja magát. Nincsenek nagy összecsapások, inkább apró, majd orbitális bántások, következmények nélkül; senki nem érzi jól magát, mégis mindenki marad. Az egész szívszorító lenne, de valami még hiányzik: hogy maga az előadás jobban szeresse gyarló, egymást gyil­koló figuráit, ezért aztán mi is könnyebben elhiggyük: szoktunk ilyenek is lenni.

Kamra, január 17.

 

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.