Színház

Mike Leigh: Abigail bulija

  • - herczog -
  • 2015. február 28.

Színház

Az utóbbi időben Ascher Tamást nem annyira szövegek érdeklik, mint inkább alkotói életművek: a Tiger Lillies-jelenség, Tom Waits minden mennyiségben, vagy éppen a Bohémélet, és most az Abigail bulija – Kaurismäki és Mike Leigh miatt. Leigh filmje annak ellenére végtelenül angol, hogy először azt hihetnénk, amerikai, mivel a klasszikus amerikai dráma alaphelyzetével indít: milyen a rossz buli. Mert van félnivalónk Albee farkasától, szeret kijönni belőlünk, ha úgy próbálunk vidámkodni egy partin, hogy belül sok minden nincsen rendben. Vidámkodás helyett Leigh-nél megy az udvarias, felszínességében vir­tuózan csavart, majd kibuggyanóan szurkálódó small talk, amiben a britek verhetetlenek. Főként a berendezésről, a lényegről sosem: a filmes látványt alapvetően átveszi a Kamra tere is. A kihívás az, hogy nálunk, közelebbről is magunkra ismerjünk ezekben az „újjómódú” brit típusokban.

Pa-pa-pa-pamm, ritmusra koppannak az asztalon a dzsintonikos poharak. Az előadás legerősebb részeiben elrajzolt, hiszen szereplői sem többdimenziós alakok, hanem markáns típusok. A két, kicsit közönséges, beszédes nő meg három szótlan undok. Ónodi Eszter átalakulása pazar, első látásra fel se lehet ismerni: félénk, kényszerből van jelen, utálja, és ez nagyon látszik rajta. Kényelmetlenül ül a bőrkanapén is, aminek túlzott mélysége pontosan ábrázolja a külsőségek otthonát. Sok a pontos megfigyelés. Jordán Adél, Ascher színésznője belépője is kavarja az állóvizet, arcán folyamatos mosoly, aztán egy gyerekkori sértés felidézése közben elsírja magát. Nincsenek nagy összecsapások, inkább apró, majd orbitális bántások, következmények nélkül; senki nem érzi jól magát, mégis mindenki marad. Az egész szívszorító lenne, de valami még hiányzik: hogy maga az előadás jobban szeresse gyarló, egymást gyil­koló figuráit, ezért aztán mi is könnyebben elhiggyük: szoktunk ilyenek is lenni.

Kamra, január 17.

 

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.

Jövő idő

A politikai pártokat nem szokás szeretni Magyarországon, mi tagadás, a pártok adtak s adnak is okot erre jócskán.