Hamvai Kornél Sztálinváros című bohózata az ötvenes évek „kulturális örökségét” vázolja egy napba sűrítve, vicces jelenetek lazán összefüggő sorozatában. Tóth József rendezéséből legalábbis az derül ki, hogy a darabnak nincsen vezérmotívuma. Vezér persze van benne: tanácselnök, párttitkár meg Rákosi-szobor. 1953 egy téli estéjén a vadiúj szocialista iparváros kultúrházát avatják díszvendéggel, akinek már a jelenléte is épp elég ok a felfordulásra. A színészek készenléti üzemmódban nyomják a gegeket, a tanácselnököt alakító Kiss Attila arcrezdülésein is nevet a telt ház.
Néptáncbemutatóval indul az előadás, ahol a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes ifjú táncosai a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes ifjú táncosait alakítják, és ezzel benne is vagyunk a kontextusok sűrűjében. Persze már akkor benne voltunk, amikor beléptünk az épületbe, hiszen ennek egykori avatójáról szól a darab. Sőt, előtte is mélyre mentünk, mert egy sima dunaújvárosi séta is komoly időutazás. Teljes a múlt tárháza, az előadás színrevitele is valami retró, a hetvenes évek szilveszteri tévékabaréit idézi.
A nézőtér – ahol simán olyanok is ülnek, akik gyerekként itt lehettek az avatón – mindenen kacag, azon is, amikor az ávós tovább veri a vérző fejű sofőrt, akivel úgy néznek ki párban, mint egy szado-mazo jelmezverseny utolsó helyezettjei. A végén hirtelen fordulattal egy szőke színész énekelni kezd, és áthallatszik a Cabaret című film náci himnusza. Így kerül színházilag egyenlőségjel a kommunizmus és a nácizmus közé. Mi pedig csak nevetünk és vastapsolunk. Nincsen a jelenünkkel semmi kapcsolatunk.
Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros, január 9.
