Magyar Narancs: Robert Wilson, Tom Waits és William S. Burroughs zenés darabját, a The Black Ridert rendezted meg nemrég. Magyarországi ősbemutató. Miért ezt választottad?
Polgár Csaba: A főiskolán ismertem meg az előadást, Lengyel Anna mutatott belőle egy felvételt. Vonzott a zenei világa, a humora és a nem klasszikus dramaturgiája, az, hogy egyenes történetvezetés helyett tripszerűen épül fel a darab. És az is, hogy inkább érzeteket fogalmaz meg, ami itthon kevésbé megszokott. Kihívás volt, tartottam is tőle. Tudni kell, hogy mivel Tom Waits nem engedi lefordítani a dalokat, azokat csak angolul lehet énekelni, ami fontos sajátossága a darabnak. Ez engem nem zavart, jónak tartom a kevert nyelvet, és nem is gondolom, hogy ma már ez különösebb problémát okozna, az operában is olvassuk a feliratot. Némi fricska is ez az alkotóktól, a műfaj görbe tükre, ahogy Tom Waits összelopkodta a zenei anyagot, pofátlanul ötvözve az operát és a kocsmazenét.
MN: Vártál vele, hogy megrendezd az előadást, vagy csak most lett rá alkalom?
PCS: Most találtam olyan helyet, ahol nyitottak voltak rá, Mácsai felvállalta. Nagyon fontos volt az is, hogy azt éreztem, hangilag is tart ott a társulat, hogy meg lehet csinálni az előadást, mert ehhez kiváló énekhangok, zeneileg művelt, érzékeny színészek kellenek, és egy olyan zenei vezető, aki az egészet összerakja, megszervezi, és megcsinálja a hangszerelést. A darab eredetileg egy tizenegy fős zenekarra íródott, nálunk öt zenész van benne, és a színészek is játszanak hangszereken. Kákonyi Árpád érdeme, hogy úgy szólal meg az előadás, ahogy, következetesen és kérlelhetetlenül kiharcolta azokat az időket, amik hangosításra, zenei próbákra kellettek. Nem vagyunk olyan gazdasági helyzetben, hogy akármilyen díszletet, jelmezt megengedhessünk magunknak, így a látványvilág kialakításában abszolút a kreativitásnak kellett érvényesülnie Izsák Lili részéről. Molnár Csabának ez volt az első klasszikus színházi koreográfiája, nagyon élveztem a vele való munkát. De a fénytervező Baumgartner Sándornak is, azt hiszem, nagy kaland volt. Az volt a tét, sikerül-e saját, működőképes világot teremteni az előadással, és kizárjuk valahogy a brutálisan erős wilsoni esztétikát.
MN: Hogyan jellemeznéd az előadás formanyelvét?
PCS: Fontos volt, hogy hangsúlyos legyen a vásáriszínjáték-vonal, egyfajta brechti mesélés keverve a szentimentális amerikai romantikával, operai kitettséggel és zenei hömpölygéssel a kocsmai szinten. Erős élményem, amikor gyerekként egy lagziban elaludtam a ruhatárban vagy valami raktárban, felébredtem hajnalban, kibotorkáltam, és egy teljesen idegen közegben találtam magam, a borgőzös társaság átizzadt, rövid ujjú ingben, félrecsúszott nyakkendővel Demjén Rózsira vonatozott. Hasonlónak látom a darab világát: egyszerre elborzaszt, de van benne valami vonzó felszabadultság is.
MN: Új műfajt hozott az előadás az Örkény repertoárjába, nem láttunk itt eddig ilyen klasszikus zenés darabot.
PCS: A The Black Rider kétségkívül nagyobb formátumú az eddigi zenés előadásainknál. De a prózai előadásaimban is sok élő zenét használok. Zenés színész szakon végeztem, számomra egyértelmű, hogy a zene ugyanolyan része a színházi előadásnak, mint a szöveg.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
