„Most sem vagyok egyedül”

Bíró Bence dramaturg, drámaíró

Szereti, ha a színpadon valami őszinte és igaz, de a színházon kívül már nem szeret konfrontálódni. Alföldi Róberttel való szakmai kapcsolatáról, az Egy tökéletes napról és a nyitott és empatikus viselkedés fontosságáról is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Forgách András és Radnai Annamária osztályába jártál 2010 és 2015 között. Mit jelentett ez az időszak a pályád alakulásában?

Bíró Bence: Röviden: mindent. Annamarira nagyon sokat szoktam gondolni a mai napig, Andrással pedig tarjuk a jó kapcsolatot (Radnai Annamária dramaturg 2019 nyarán elhunyt – a szerk.) Élesen különböző hozzáállást tanítottak nekünk: Annamari inkább a klasszikus dramaturgi munkáról mesélt sokat, arról, hogyan kell egy rendezővel kapcsolatban lenni, milyen információkkal kell rendelkeznünk, mit és hogyan érdemes neki átadni. Forgách András pedig sokkal szabadabb módon értelmezte ezt a szakmát, tulajdonképpen azt mondta, azt csinálunk, amit akarunk. A lényeg, hogy mindig legyünk önazonosak. Nem is annyira a konkrét munkára, inkább egy posztmodern életstílusra készített fel minket, amikor bármiről bármi eszébe juthat az embernek, mert mindig minden tudás hasznos.

MN: A Centrál Színházban 2022 novembere óta fut a saját, magyartenger című drámádból készült előadás. Lehet, hogy a „forgáchi tanok” vezettek el oda, hogy saját drámát írj?

BB: Biztosan, hiszen Andristól elsősorban önbizalmat és önismeretet tanult az ember: vállaljuk mindig bátran a véleményünket, és egyszerűen csináljuk azt, ami jólesik!

MN: Más állapot, amikor a saját drámádat írtad és másfajta hozzáállást kíván az adaptáció?

BB: Teljesen más! Nagyon szeretek együtt dolgozni csapatban a rendezővel, a színészekkel, az élő vagy akár halott szerzővel. Ha közös a munka, közös a felelősség. Együttes alkotásnál sok szerkesztői munkám is van: hogyan lehet integrálni mindenféle ötletet az előadásba, hogyan találjuk meg közösen a megoldásokat? Amikor egyedül írok, az gyötrelem. Emlékszem azokra az éjszakákra, amikor egyedül ülök otthon az íróasztalomnál, és nem jut eszembe semmi, nem tudok valamit megoldani. És ez hónapokig tart… én egyelőre keveset tapasztaltam ebből a létből. De úgy érzem, a magányos munkában sokkal kevesebb az öröm. Nagy magasságokba és mélységekbe lehet eljutni, de nagy áldozatokat is kíván. Az én lelki alkatomhoz inkább a közösségben való munka illik, együtt dolgozni sok kreatív emberrel jobb érzés. És a színházcsinálás ilyen.