A MU Terminál: Terra toma című évadnyitó előadása jelenlegi társadalmunk állapotát vázolni szándékozó összművészeti értesítő. Kész szociálpszichológiai látlelet. Az alkotók – Fejes Ádám, Hoffmann Adrienn és Gergye Krisztián, akik a terminálosok mellett táncos előadóként is részt vesznek az előadásban – arra vállalkoztak, hogy hetven perc alatt egy tánciskolai projekt keretében, tágabb, összemberi, viselkedéstani kérdéskörbe ágyazva, bemutatják az abszurdon túli hazai helyzetet.
Kővágó Nagy Imre fogyasztói szemétből reciklált terepasztalán, majd annak romjain játszódik a darab. A hosszúra nyúlt, művészetelméleti és humánetológiai gondolatokkal átszőtt invokációt Fejes adja elő, egy szál papírhengerrel a szemérme előtt. Bemutatja a meghívott civilt, a későn érkező zenészeket, a monitort, amin az unatkozók rajzfilmet nézhetnek, és Gergyét mint a minden homoszexuális sztereotípiával felruházott béna sportolót, az alcsúti ratyi bokszbajnokság hősét, később popsztárt, illetve meg nem értett szektavezért. Mire a táncosok bejönnek a képbe, már túl is ment a tűréshatáron az előadás. Hoffmann Adrienn, Barabás Anita és Halász Csilla kifacsart mozdulatsorait folyton megakasztják a központi rezonőr, Gergye vicces és vérlázító performanszai. Menekülnénk a dinamikus elektronikus zenébe, de beleszkreccselik az aktuális miniszterelnök emblematikus beszédeit. Hátborzongató. A színpad széléről érkező élőzenei betétekbe is mindig beleszól valaki. Zombola Péter zongorista pincérkötényben, csupasz hátsóval vonul át a színen. Akkor már mindenki kész idegileg.
Az összes színpadi szabályt felrúgják ezek a kortárs Oféliák. Pillanatról pillanatra élnek a színpadon, és a nézőkkel – már amelyik nem távozik – közös az erőfeszítés, hogy megússzuk ezt valahogy. De maximum görcsös nevetés van, aztán szomorúság, néha rémület. Nincs többé jávai alapú, barokkos szépségű, melankolikus kortárs tánc, a szórakozásnak vége.
Mu Színház, szeptember 26.
