Mundruczó darabjának legsúlyosabb állítása az eutanáziáról viszont az, hogy akinek van pénze, megvásárolhatja a saját halálát, míg a nincsteleneknek még ebből sem jut. E megfigyelés mélysége és élessége pont annyi, mint a "ne is mondja, Erzsi néni, és az árak is hogy drágulnak!" filozófiának. Nem leszünk okosabbak a kiegészítő segédközhelyek felvonultatásától sem: hogy tudniillik az eutanázia gyakorlata visszaélésekre ad lehetőséget (amennyiben a klinika cinikus főorvosa pénzért nem halálos betegeket is eltesz láb alól), illetve hogy az eutanáziát mégiscsak fontolóra kéne venni. (Minthogy az aktív és passzív eutanázia a nyugati világ legtöbb államában tiltott - Lengyelországban és Magyarországon is -, azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk. Azt sem, hogy milyen tapasztalatokról beszélünk. Hacsak nem a Mundruczó elképzelte jövőről.) Istennek - az eutanáziaviták valláserkölcsi dimenziójának - nem láttam nyomát: ezt csak azért említem, mert az előzetesek mintha Isten erős jelenlétét vetítették volna előre. De ' ezt az estét megúszta.
Mindennek megfelelően színdarabot sem sikerült az előadás alá kanyarítani. Az persze, hogy mi nem volt előbb, gondolat vagy darab, vitatható: Mundruczó a lengyel sajtó beszámolói szerint a jeleneteket a színészek irányított improvizációiból építette fel; ezekből kellett volna összeállnia valaminek. De nem állt össze az istennek se semmi, csak kínosan mesterkélt álkonfliktusok és rémesen hosszú, túljátszott jelenetek. A meghalni vágyó idős karmester lánya heveny whiskyfogyasztással lázad szülei ellen, és avval, hogy egy arabbal hál! - majd beleszeret a szüleit a halálba küldő segédorvosba, pedig az meg se tudja rendesen dugni. A klinikát vezető romlott, pénzéhes főorvos - el se hinnék - asszisztensét, Martát szexuálisan is abajgatja. Mikor az asszisztens rájön, hogy a doki pénzért, és nem elvből öl, kiborul. Martát ezek után személyesen keresi fel a halni vágyó, mert agysorvadásos origamiművész - ő az, akinek színpadi szenvedése az eutanázia melletti érvet mutatná meg -, és mit tesz a sors, a művészben Marta egykori szerelmét fedezi fel. Most meg kéne ölnie az emberség nevében! A szándékot érteni vélem, túlságosan is: a szeretet és a halál, a részvét és a részvétlenség egyfajta dialektikájának színpadi ábrázolása lett volna hivatott érzékeltetni a "dilemmákat". De a szereplők közti tisztázatlan, tételszerű, helyenként infantilisen elképzelt viszonyok, a véletlenek buta egymásra halmozása legfeljebb pillanatokra tette átélhetővé a testi és az erkölcsi szenvedést. Pedig ennek kellett volna pótolnia az eutanáziáról való tudást. Pedig volt Mundruczó-féle hiperrealizmus doszt, és a végén meg is szavaztatták a nézőket arról, hogy a halálba küldenék-e az origami-világbajnokot. Legközelebb álszavazással ne vegzáljuk a nézőket!
Az alapötlet, hogy a Strauss-operett betétszámaival s más slágerekkel ellenpontozzák a tragikumot, s így kerekedjen ki valami mellbevágó, nyilván a rendezőé volt. De - túl azon, hogy a Denevér választását sem indokolja semmi, azonkívül, hogy az egy könnyed dalmű (miért nem a Mágnás Miskából énekeltek?) - az ellenpontozásnak csak akkor lehetett volna értelme, ha van mit ellenpontozni.
A varsói Teatr Rozmaitosci kitűnő színészei jól igyekeztek: kiemelkedett a főorvos (Adam Woronowicz) és Marta (Malgorzata Buczkowska), Justyna Wasilewska szépen énekelt. Egy darabot és pár szerepet igazán megérdemeltek volna.
Trafó, szeptember 28.
