Magyar Narancs: Hogyan oszlik el a munka a jelmeztervező és a jelmezkivitelező között?
Homonnay Gábor: A jelmeztervező végzi a munka kreatív részét, megtervezi a ruhákat, és egyeztet a rendezővel. A kivitelező a költségvetésért felel, a logisztikát intézi, és megveszi, kikölcsönzi és elkészítteti, amit a tervező megálmodott. Neki kell összefogni az egész részleget a statisztériaöltöztetéstől egészen addig, hogy hol varratják meg a ruhákat. Nekem gyakran pszichológusként is fel kell lépnem, és elsimítani a konfliktusokat, hiszen ha egy hónapon keresztül, napi 16 órás forgatásokon dolgozunk, az olyan, mintha egy család lennénk azon idő alatt.
MN: A te családod tényleg filmekben dolgozott, már a nagymamád és a szüleid is jelmezkivitelezők voltak. Mennyire volt egyenes az utad a jelmezszakmába?
HG: A gimnázium után nem éreztem azt, hogy bármi közöm lenne a ruhákhoz. Elmentem egy grafikai stúdióba, ahol lehúztam két évet, aztán valahogy mégis úgy alakult, hogy elkezdtem a családi vállalkozásban dolgozni. Az volt a tervem, hogy összeszedek annyi pénzt, hogy nyithassak egy saját grafikai stúdiót. De aztán megszerettem, és itt maradtam.
MN: A rendszerváltás óta miben változott a szakmátok?
HG: Régen a magyar filmben volt öltöztető, aki tudott mindent: varrni, öregíteni, statisztát és színészt öltöztetni. Ám ahogy elkezdtek bejönni a nagy nemzetközi filmek Magyarországra, speciálisabb szakmákat kértek, külön varrónőt, külön öregítőt. Így átalakultak a pozíciók. És persze az internet is megváltoztatta a dolgokat. Édesapámnak még be kellett járnia a várost, ha keresett valamit. A 90-es években például török rendőregyenruha kellett az egyik filmjébe, de nem tudta, hogy néz ki. Úgyhogy felült egy repülőre, kiment Törökországba, és stikában fotózta a rendőröket. Ami nem volt annyira vicces, mert a 90-es évek elején Törökországban egyenruhás embert fotózni nem volt biztonságos.
MN: A magyar produkciókban azért továbbra is több feladatkör jut egy emberre.
HG: Igen, kisebb a stáb, de ez nem feltétlenül baj, mert családiasabb a hangulat és kreatívabb a munka. Az Argo 2-ben én voltam a tervező, a kivitelező és a buyer is. Volt két öltöztetőm, és gyakorlatilag hárman csináltuk meg a filmet. Akciódúsabb lett, mint az első rész, több garnitúra kellett minden ruhából, de kreatív munka volt azt is kiválasztani, hogy milyen anyagból vagy hol varrassuk meg a ruhákat. Például Kulka János nindzsaruháját, melynek alapja a Mortal Kombat című számítógépes játékból – Scorpion és Sub Zero öltözetéből – származik, amit Árpa Attila és én is szeretünk. Több maszkot is készítettünk neki speciális eljárással, amiben verekedni is lehet.
MN: Eddigi legnagyobb elismerésed, hogy a Borgiákért Emmy-díjat kaptál.
HG: Az Oscarral ellentétben az Emmyn a tervezőt és a kivitelezőt is díjazzák. Az első évadért Gabriella Pescucci, a tervező és Uliva Pizzetti, a kivitelező megnyerte az Emmyt. Én a második és a harmadik évadban dolgoztam, és mivel tudták, hogy negyedik már nem lesz, Gabrielláék úgy döntöttek, az én nevemet is leadják az utolsó évben. Ez nagyon komoly elismerés volt a részükről, mert azt jelenti, hogy én is sokat hozzátettem a sorozathoz.
MN: Korábban említetted, hogy a reneszánszt minden korban másképp képzelik el, így a filmekben máshogyan jelenítik meg a ruhákat is.
HG: Elég csak összehasonlítani A makrancos hölgyet és a Borgiákat. Más a szépségideál és más a divat, amit követni kell. Mondok egy egyszerű példát: a reneszánszban a férfiak gyakran viseltek harisnyanadrágot. Ha viszont ma a főszereplőre harisnyát húzol, az nem fog hősiesnek tűnni. A nőknél pedig a reneszánsz ruha mell alatt vágott, és ha pl. nem csinálsz dekoltázst, akkor nem mutat annyit, és a színésznő nem lesz feltétlenül szexi.
MN: Sok Magyarországon forgatott amerikai filmben dolgoztál.
HG: A Suszter, szabó, baka, kém nagyon kellemes, rövid forgatás volt, a hatvanas évek pedig hálás feladat, mert az összes olyan anyagot tudtuk használni, amit korábban gyűlölve dobtunk el. Jobban szeretem a kosztümös filmeket, mert nagyobb kreativitást engednek meg, de most A kém is kihívás volt, mert egy gazdag, drága miliőt kellett előállítani. Dolgoztam a 47 roninban is, szamurájpáncélokat készítettünk, két sereget is mi ruháztunk az itteni forgatáson. Ridley Scott új filmjét, a Mentőexpedíciót most fejeztük be márciusban. Érdekes volt, mert űrruhákat még nem készítettünk. Fura volt cérna helyett csavarhúzóért küldeni a beszerzőt, a ruhákat pedig forrasztani. De nagyon jó lett a végeredmény, rengeteg munka van benne.
MN: Vezet innen út Hollywoodba?
HG: Vezethet, de elég lassú. Mivel sok külföldi kollégával dolgozom, kialakulhat olyan munkakapcsolat, hogy egy külföldi munkára is hívjon magával a jelmeztervező. De nem vagyok benne biztos, hogy az annyira jó lenne. Én szeretek Magyarországon dolgozni, mert itt vannak a kapcsolataim és a kollégáim. Úgy gondolom, hogy annyira vagyok jó, amennyire az emberek mögöttem. Négykor kelni, estig dolgozni, és másnap mindent kezdeni elölről: ez fél éven keresztül nem épp kellemes dolog. Itthonról azért más csinálni ezt az őrületet.
