Magyar Narancs: Miért érdekes önnek a liturgikus játék?
Szikora János: A koronázás azért foglalkoztat, mert messze többet jelentett annál, hogy valakinek a fejébe húztak egy díszes aranytárgyat, és onnantól kezdve bókoltak előtte az emberek. A koronázási szertartás egészen ősi, biblikus rítus, szerkezetét tekintve egy mise – a püspökszentelés rítusát alakították a királlyá szentelés rítusává –, egy szakrális szerződés, amelyben az illető király Istennel szerződik. Miután pedig valakit koronás királlyá felkentek, megszűnt hétköznapi értelemben embernek lenni, az emberek fölé emelkedett. A koronázás mint különleges dramatikus egységek sorozata
rendezőként kifejezetten érdekelt, az pedig már egy külön történet, hogy a koronázási aktus megjelenítése jó ürügy ahhoz, hogy királytörténeteket meséljek el.
MN: Miért fontos ezeket a királytörténeteket feleleveníteni?
SZJ: Egy olyan országban élünk, amelynek a történelmi tudata finoman szólva homályos, hiszen a történelemkönyveinkből lapokat és fejezeteket téptek ki vagy írtak át. A múlt ismerete nagyon fontos, ez pedig nem képzelhető el az Árpád-házi királyok történetei nélkül. Röviden tanulunk az uralkodóház főbb alakjairól, noha ennek a durván háromszáz évnek és az akkori néhány uralkodónak köszönhető, hogy Magyarország megmaradt, hogy nem olvadt be a Bizánci Birodalomba vagy a Kijevi Nagyfejedelemségbe, nem lett a Német-római Császárság gyarmata. Ez óriási teljesítmény volt a képlékeny országhatárok jellemezte Európában, miközben az ország belső stabilitását és biztonságát is meg kellett őrizni. Ráadásul az uralkodók személyes élettörténetei minden szappanoperánál jobb és izgalmasabb sztorikkal vannak tele. A pár évvel ezelőtt nagy sikerrel vetített Rózsák háborúja vagy a Borgiák elbújhat az Árpád-ház királyainak drámai és fordulatos történetei mellett.
MN: A város polgármestere, Cser-Palkovics András és ön is azt mondta, hogy nem színházi előadás a késleltetett dramaturgiát alkalmazó szertartásjáték. Akkor mi?
SZJ: Noha a színház eszközei révén jelenítünk meg szakrális rítusokat, mégis azt szeretnénk, hogy ezt nemcsak bemutatnánk, hanem a bensőségességét is valamiképp át tudnánk adni. E szándékot különösen fölerősíti, hogy az előadást nem egy parkolóban felállított óriási színpadon vagy egy sportarénában tartottuk, hanem azon az autentikus helyen, ahol valóban megtörtént. Ez itt a középkori Magyarország szakrális centruma, e falak között – amelyek már nincsenek meg – sok minden eldőlt a magyar történelemben. Jellemző, hogy a hajdani koronázási templomot ma úgy hívják, hogy romkert, de még romkertnek is kis túlzás nevezni, mert a hely egy murvával felszórt futballpályára hasonlít leginkább, ami nem egy szívderítő látvány. Arról már nem is beszélve, hogy a végében található egy nagy fedlap, az úgynevezett osszárium, és egy betonbunkerben, leforrasztott bádogládákban rengeteg magyar uralkodó csontja hever összevissza, mint egy tömegsírban. Hogy ez így van, sok évszázad bűne… Nincs összeesküvés, nincsenek főkolomposok, ez sok tudatos és tudattalan emberi tett összegződése. Amikor úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk itt ezt a rítust életre kelteni, hirtelen nagyon sok szándék összegződött. A koronázás életre hívta az elfeledett, kellőképpen nem respektált Árpád-házi királyok történeteit, illetve a hajdani Nagyboldogasszony-bazilika virtuális felépítését. Ez a templom már soha nem fog felépülni, de a lelkekben, a szellemben ez megtörténhet, ilyen értelemben ezek az előadások arra is kísérletet tesznek, hogy templomot építsenek.
MN: Ezt a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatójaként, ismert rendezőként is feladatának tekinti?
SZJ: Már az igazgatói pályázatomban szerepelt, bár nem tudtam, hogy valaha megvalósulhat-e. Az később jutott a tudomásomra, hogy kinevezésemkor leginkább ez számított, ugyanis egybevágott a város vezetésének hosszú évek óta érlelődő terveivel. Szerencsés csillagzat alatt született találkozás volt ez, hiszen volt egy vágyam, egy álmom, és az épp ugyanaz volt, amit Székesfehérvár vezetése megfogalmazott, csak sokáig nem találták meg az embert, aki meg tudta volna valósítani. Megkaptam a bizalmat, már első évtől kezdve pénz, paripa, fegyver a rendelkezésemre állt, ugyanakkor – kellő energiával – meg is háláltuk a belénk fektetett bizalmat, évről évre megtartjuk a szertartásjátékot.
MN: Mennyiben tekinthető ez a népszínházi hagyomány részének?
SZJ: Kifejezetten az. Bár azt mondtam, hogy ez nem színház, de azért ne játsszunk a fogalmakkal! Nem színház, közben meg dehogynem, hiszen élményt ad sok ezer embernek a színház eszközeivel.
MN: Az előadás része a grandiózus díszlet, az óriásbábok, a rengeteg szereplő. Ön szerint ezektől működik egy ilyen előadás?
SZJ: Ez mind kell, mert a több száz négyzetméteres színpadot – ami az ország második legnagyobb szabadtéri színpada a szegedi után – 2500 ember nézi, ezért nagy hatásokra, nagy látványokra, gesztusokra van szükség, és ehhez eszközök kellenek.
MN: És művészi értelemben mire van szükség?
SZJ: Először is hit, hogy jót csinálunk, hogy fontos, amit csinálunk. Hit, hogy amit közvetítünk, azt nemcsak meghallgatják, de meg is hallják az emberek. Például ilyen az az évszázadokig ismételt mondat, amit a mindenkori koronázó érsek mondott a királynak: „A leromboltat építsd fel, a felépítettet őrizd meg.” Ezt a mondatot minden időben, mindenkinek érdemes meghallania. A koronázási játékot elsősorban nem azért csináljuk, hogy díszes ruhákban, szép zenékre föl-alá sétáló emberek legyenek a színpadon, és közben csillognak-villognak a reflektorok, hanem azért, hogy az ilyen és ehhez hasonló mondatok eljussanak az emberekhez.
MN: Nem túl patetikus ez így?
SZJ: Valaki hisz a pátoszban, valaki nem. Én azon embertípusok közé tartozom, akik hisznek a pátoszban, hisznek az érzelmekben. Ezek az eszközeim.
| Kálmán, az ünnepi menü Koronázási szertartásjáték – Könyves Kálmán Istvánt kétszer koronázták meg, másodszor 2013 augusztusában, Szikora János rendezésében. Persze ezzel az erővel a számtalan István, a királyt behúzhatnánk, ám az mégiscsak dráma, opera, népszínház, vagy amit akarunk, a fehérvári performansz lényege viszont mintha kizárólag az aktus lett volna. István megkoronázása ráadásul egyedi mutatvány volt: pár alkalommal láthatta csak a közönség, annak ellenére, hogy nagyszabású, vélhetően drága produkció kelt életre a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeinek előadásában. Ám a 2013-as előadásnak valójában nem is a jó Szent István szokásosnál is költségesebb felmagasztosítása volt legfőbb célja, sokkal inkább Székesfehérvár új imázsának megteremtése. Talán ezért is gondolhatta úgy a város és a színház vezetése, hogy István megkoronázásával olyan sorozat kezdődjék, melynek keretében minden évben mást koronáznak meg. Tavaly (Szent) László, idén Könyves Kálmán került sorra, hogy Cser-Palkovics polgármestert idézzük, „a szertartásjáték azon a helyszínen, abban a városban és azon a nemzeti emlékhelyen történik, ahol az több száz évvel ezelőtt is megtörtént. Azt is mondhatjuk tehát, hogy ez a fajta szertartásjáték a világon egyetlen helyen, Székesfehérváron és annak is ezen a helyén történhet meg.” Azóta tudjuk, hogy ezt a műsorszámot koronázási szertartásjátéknak nevezik, ami nem túl szerencsés megfogalmazás. Ha ugyanis létezik valami, ami bizonyos körökben nem „játék”, az éppen maga a koronázási szertartás, mivel ez egy vegytiszta szakrális aktus. Márpedig az ilyesminek bárminemű profanizálása még ezer év távlatából is rossz üzenet, hiszen itt mégsem csak arról lenne szó, hogy néhány műkedvelő játssza el az isaszegi vagy a pákozdi csatát. Mást ígér a két dolog ugyanis, s főként más mintát közvetít. Persze, a nyilvánvaló ellentmondás ellenére is egyértelmű, hogy e műsorszám szándéka több is, kevesebb is, mint egy színházi produkció. Az előbbi nem szorul magyarázatra, pláne a polgármester szavainak tükrében, az utóbbit viszont már maga az előadás igazolta. Ha nagyon szeretnénk valamiféle skatulyába begyömöszölni Könyves Kálmán megkoronázását, egyfelől a panoptikumok környékén, másrészt az olyan, ún. hagyományőrző műsorok körül kell keresgélnünk, amilyenek például a visegrádi vagy a sümegi várjátékok. Látványos jelmezek, széles gesztusok, felszínes történelmi lecke, hisz nemcsak magát a koronázás aktusát játszották újra, de a szertartás során, ahogy mondani szokás, „epizódszerűen”, megelevenedett a király komplett története, nem csak a koronáig vezető út, s még az is, ami utána következett. Szikora János rendező nem vette félvállról a kihívást, épp ellenkezőleg, csakhogy azt mintha teljesen számításon kívül hagyta volna, hogy ez a formátum teljesen alkalmatlan a mélyebb összefüggések bemutatására. Az előadás csupán hetven perc, ráadásul egy olyan korszakot (1095–1116) próbál közérthetően elmagyarázni, amiről a közönség javának felszínesek az ismeretei, s a történészeket is megosztja. Úgy tűnik, a rendező feltett szándéka volt, hogy Kálmán uralkodásának összes fontos vagy fontosnak vélt fejezetét beszuszakolja a liturgia „szüneteibe”, ez pedig enyhén szólva is túlvállalás. Van itt testvérháború, szépséges királylány, gyermekhalál, hűtlen mostoha, és természetesen hangsúlyos Kálmán közismert vélekedése a strigákról is, ám Szikora mintha megfeledkezett volna arról, hogy ennyi idő alatt ennyi sokat csak csapongva és totálisan leegyszerűsítve lehet színre vinni. Persze bolondság lenne minden részletre kiterjedő történeti hűséget számon kérni egy ilyen produkción, de a következetességet annál inkább. Elsőként ugyanis el kellett volna dönteni, hogy akkor ez most – a megrendelő igényeihez igazodva – csak egy magasztos program lesz, vagy inkább – a közönség kedvében járó – látványos történelmi revü? Valami mellbevágó, amitől dob egy hátast Ám ennél sokkal nagyobb baj, hogy az egész leginkább azokra a nyolcvanas–kilencvenes évekbeli ünnepi eseményekre emlékeztetett, amikor a szereplőknek csupán a megjelenés volt kötelező, a balhét pedig a nagy csendeknek és a még nagyobb hangzavarnak kellett elvinnie, illetve maskaráknak, népi táncosoknak, fényorgiának. Ami azt illeti, Fehérváron sem történt ennél több: szólt a szintetizátor és/vagy az angyali kórus (az Alba Regia Vegyeskar és a Primavera Kórus), vonultak-pörögtek a táncosok (Horváth Csaba rutinos koreográfiájára), vicces bónusznak meg ott volt egy színpadon mászkáló kamerás ember is, akinek az volt a dolga, hogy közeli képeket csináljon a kivetítőre. Habár a koronázást olyan ismert színészek celebrálták, mint Egyed Attila, Száraz Dénes, Törőcsik Franciska vagy éppen Blaskó Péter, nem igazán beszélhetünk alakításokról. Ha mégis muszáj, maximum azt mondhatjuk, hogy a színpadon felvonultatott óriásbábok egyenrangú partnerei voltak jeles színművészeinknek.
Székesfehérvár, Nagyboldogasszony-bazilika romkert, augusztus 12. (sajtóbemutató) |
