Magyar Narancs: A járvány miatt másfél év csúszással mutattátok be a Káli holtakat a Katonában. Miért akartad megrendezni a regényt?
Dömötör András: Már amikor hallottam a könyvről, volt egy olyan érzésem, hogy lehet majd valamit csinálni belőle. Amikor ugyanazokat a darabokat, ugyanazokat a történeteket látom századszorra, akkor nagyon unom a színházat, ezért folyamatosan keresem az új elbeszélési lehetőségeket, sokszor eleve így olvasok. Aztán elkezdtem olvasni a művet, és nagyon hamar megéreztem, hogy ez jó lesz. Fel is hívtam Téreyt, hogy nem akarom addig továbbolvasni – mivel konkrétan elkezdtem nézni az előadást a fejemben –, amíg nem tudom, odaadja-e, hogy megrendezzem. Nagyon örült. És aztán meghalt.
MN: Nem is tudtatok már együtt dolgozni.
DA: Az eredeti gondolatom az volt, hogy közösen adaptáljuk, de mivel Jánosnak nagyon sok dolga volt, abban maradtunk, hogy én megcsinálom, ő meg majd ránéz. Csináljak vele bármit, mondta. Ő igazi színházi ember is volt, tudta, hogy a színházban nincs szöveghűség. Amikor a színház elkezd működni, akkor a saját szabályai diktálnak, és ez soha nem tud tiszteletteli lenni.
MN: Mitől „indult be a fejedben” az előadás?
DA: Már az elejétől izgalmas volt, hogy van egy színész, aki beszél, azaz a mű lényegében egy öt-hatszáz oldalas monológ. Úgy éreztem, hogy ezt nagyon érdekes lenne színpadra tenni. Ahogy áll valaki középen, kiszolgáltatottan, és mesél az életéről, miközben minden színházként értelmeződik az ő szemszögén keresztül. Mi pedig körbevesszük közben. Nagyon teátrálisnak láttam ezt a helyzetet, biztos voltam benne, hogy működni fog. És azt is éreztem, hogy ezzel a formával még jobban rá tudunk erősíteni a különböző valóságsíkok összecsúszására, ahogy ezek összekeverednek a fejében. Ez ugye nyomokban ott van a regényben is, bár tudom, hogy nem ebben ragadható meg a lényeg. De érdekelt az is, hogyan viszonyul Trianonhoz Térey és a regény. 2020-ban lett volna a bemutató, ami az emlékév miatt tökéletes lett volna: sosem tudjuk már meg, hogy néztek volna ki az állami ünnepségek a 100. évfordulón, ha nincs a pandémia. Nem vártam sok jót. Viszont azt is gondoltam, szexi lenne, ha a Katonában lenne egy Trianonról nem a megszokott módon szóló előadás, amely másképp fogalmaz, mást, más módon gondol, mint amit az a jobboldal feltételez, amely egyébként tiltólistára teszi ezt a színházat is. Szeretem a kategóriákon, a napi gagyi politikai futamokon kívüli gondolkodást. És van még egy dolog, ami igazán megfogott a regényben. Az, ahogy a csönd előkerül benne. Nagyon érdekes, hogy a téboly végén egyszer csak valaki megtalálja a saját belső csöndjét. Hogy János közben meghalt, még kísértetiesebbé tette mindezt. Mi történik egy művésszel, aki nem hallja meg a csöndet magában? Akkora zaj van, és Csáky Alex, a főszereplő maga is akkora lármát csap, hogy vagy nem találja, vagy képtelen észrevenni és megbecsülni azt. Az is érdekes egybeesés, hogy közben volt egy világjárvány, amelynek hatására sokan azt mondták, most majd megváltoztatják az életüket, aztán gyakorlatilag egy pillanat alatt zuhantunk vissza ész nélkül ugyanabba, amiben voltunk a járvány előtt. És az is persze jó kérdés, hogy a közegem oka-e a bennem lévő zajnak, vagy éppen azért szeretek idetartozni, mert itt sosincs csönd.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
