Színház

Van abban valami a mai időkre, a kultúra szerepére jellemző, hogy a Magyar Színházak 28. Kisvárdai Fesztiváljának műsorfüzetében előbb szerepel Viola Szandra Versmasszázs elnevezésű programja, mint Csehov neve, sőt Tompa Gábor kolozsvári színigazgató díszvendégségének híre is csak szerényen húzódik meg a masszázsprogram alatt.

Annyi élete van az embernek, ahány figurával találkozik – vallja. Politikai karrierjéről, igazgatói terveiről, színészi alkatáról és az értelmiség felelősségéről is kérdeztük.

Pár éve egy magyar pszichoanalitikus-konferencián hangzott el a javaslat, hogy az állami megemlékezések és ünnepségek koncepciójának elkészítését pszichológusokra kellene bízni.

Jubileumot ünnepel: hatvanöt éve áll a színpadon. Folyamatosan játszik, az országot és a külföldet járja önálló estjeivel. A művészi tehetséget családi örökségnek tekinti: ősanyja volt Géczy Julianna, a lőcsei fehér asszony, nagyanyja Spitzer Matild operaénekes, anyja Géczy Fazekas Klára zongoraművész…

A TESZT a térség egyik legizgalmasabb független színházi szemléje, szenvedélybeteg, visszatérő közönséggel. Az eddigi legbátrabb válogatást láthatta a néző, aki egyben az előadások témája is lett.

Ahhoz képest, hogy ezt a művet Kazinczy Ferenc fordította, a 19. század közepe óta nem került színre. Érdekes volna tudni, mit jelentett akkor, 1853-ban, egy kényes történelmi pillanatban ez a hatalomról szóló német darab a Nemzeti Színházban, ha ez még egyáltalán valahonnan rekonstruálható.

A TÁP Színházról azt lehetett olvasni idén a (belpolitikai) sajtóban, hogy többen panaszt tettek az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökénél, Dúró Dóránál, amikor a csapat a Vígszínház 120. születésnapján a nemzeti himnuszt jó szokásához híven áthangszerelve – ezúttal breakesen – adta elő.

Ötszáz „hátrányos és szerencsésebb helyzetű” gyerekkel egészül ki Fischer Iván együttese a jövő pénteki TérTáncKoncerten. Megnéztük, hogyan tanulnak Stravinskyra táncolni.

Mindenképp szimpatizálnék egy olyan színdarabbal, amiben ilyenek hangzanak el: „Szeretünk írókat kivégezni. Egy írót kivégezni, annak üzenete van.” Különösen, ha mindezt olyan remekül tudja mondani egy színész, mint Köles Ferenc nyomozó rendőrként, akinek szenvedélye a nyomozás, a kiderítés – és kevésbé az értelmezése meg maga a kivégzés, bár olyan is lesz majd. S hogy mindez egy rendőrállamban történik, egy jó kis diktatúrában: egészen perspektivikus színházi anyag.

Nem tudom, miben hasonlít az 1931-es Ausztria – gazdasági világválság, munkanélküliség, az antiszemitizmus bősz felemelkedése – a 2016-os Magyarországhoz.

„Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik nem járnak színházba, és amikor megkérdezem tőlük, hogy miért, azt válaszolják, hogy azért, mert a színészek ordítanak, mesterkélten, bizarrul beszélnek, a film viszont nem ilyen” – mondja Thomas Ostermeier német rendező, a legnagyobb név, aki az idei MITEM-re eljött (az 1999-es Kortárs Drámafesztiválon már láthatta rendezését a magyar közönség).

A hazai kortárs tánc úgynevezett Y generációjának fontos figurája. Ismert táncossá az Európa-szerte sikeres Hodworks darabjaiban vált. Az állandó alkotótársaival (Dányi Viktóriával és Vadas Tamarával) készített Nyúzzatok meg megváltoztatta a táncos formanyelvet, ráadásul kiszélesítette a műfaj közönségének táborát, és ezek a nézők későbbi, már koreográfusként jegyzett előadásait (Dekameron, Eclipse) is kíváncsian követik. A Nyúzzatok meg két éve elnyerte a Lábán-díjat, idén pedig Molnár két előadással is szerepel a jelöltek, vagyis az évad hét legkiemelkedőbb produkciója között.