Interjú

„Ahhoz már késő, hogy visszatartsanak”

Molnár Csaba koreográfus, táncos

  • Artner Szilvia
  • 2016.06.05 11:05

Színház

A hazai kortárs tánc úgynevezett Y generációjának fontos figurája. Ismert táncossá az Európa-szerte sikeres Hodworks darabjaiban vált. Az állandó alkotótársaival (Dányi Viktóriával és Vadas Tamarával) készített Nyúzzatok meg megváltoztatta a táncos formanyelvet, ráadásul kiszélesítette a műfaj közönségének táborát, és ezek a nézők későbbi, már koreográfusként jegyzett előadásait (Dekameron, Eclipse) is kíváncsian követik. A Nyúzzatok meg két éve elnyerte a Lábán-díjat, idén pedig Molnár két előadással is szerepel a jelöltek, vagyis az évad hét legkiemelkedőbb produkciója között.

Magyar Narancs: Kiktől tanultál táncolni?

Molnár Csaba: A szüleim azt szerették volna, ha a bátyám is meg én is foglalkozunk mozgással. Apukám fociedző volt a kis felvidéki faluban, ahonnan származom, de az kiderült, hogy nekem a foci nem megfelelő. Salgótarjánban kezdtem el táncolni ötévesen, oda hordtak át a szüleim kocsival. Aztán egy ideig a faluban néptáncoltam, majd újra visszajártam Salgótarjánba „divattáncra”. Ez azt jelentette, hogy videoklipekből, amik az MTV-n mentek, levették a koreográfiákat, és azt gyakoroltuk. 14 évesen Pestre jöttem tanulni a Budapesti Táncművészeti Szakközépiskolába, amiről egy könyvben olvastam. Ott volt klasszikus balettképzés, tanultunk modern tánctechnikákat, kortárs táncot, kontakt improvizációt, néptáncot, illetve kurzusszerűen több hazai és külföldi koreográfussal is dolgoztunk. Meghatározó tanárom volt Bakó Tamás, Hód Adrienn, Miriam Friedrich, Gál Eszter, Fejes Ádám és Hámori Jocó. Táncosként először Hód Adrienn-nel kezdtem el együtt dolgozni. Egy ponton a Trisha Brown által képviselt release technika és táncnyelv volt az, ami legjobban megfogott, aztán megismertem a Rosas nevű társulat brüsszeli iskoláját, a P.A.R.T.S.-ot, ami valahol ezt a technikát vette alapul, és az lett a célom, hogy oda járjak. 2006-ban felvettek, és két évet töltöttem ott, ami nagy továbblépésnek számított, mert akkor még nem volt annyira intenzív az átjárás a külföldi és magyar táncosok, táncegyüttesek között. Közvetlenül utána az olasz Compagnia Virgilio Sieni táncegyüttesnél dolgoztam, majd 2010-től csatlakoztam Hód Adrienn társulatához, a Hodworkshöz, valamint megalapítottuk a BLOOM!-ot.

MN: A Nyúzzatok meg című előadással törtél be úgymond a színházi világba.

MCS: Előtte is csináltunk már feltűnő dolgokat, ez az előadás egy folyamat része volt. Az, hogy mikor, mi és miért kerül középpontba, sok tényezőn múlik. Ami a legkézzelfoghatóbb, hogy rendszeresen sokan vannak a színházban, amikor játsszuk. Ajándékba adják egymásnak a jegyet az emberek, hogy ezt meg kell nézni. Amikor felnéztem a nézőtérre, nagyon sok olyan embert láttam, akit még soha addig a Trafóban. Nyilván az is beleszámít, hogy zenészekkel – Porteleki Áronnal és Czitrom Ádámmal – dolgoztunk együtt, akik az előadás szereplői is egyben, és akik egy új közönséget hoztak be a színházba. Jó érzés volt, hogy velem egykorúak kezdenek el járni az előadásainkra. Sőt, hallottam olyat is, hogy valaki, aki eddig elutasította a kortárs táncot, ettől kedvet kapott hozzá.

MN: Ez nyilván annak az egészen meghökkentő iróniának is köszönhető, amely eddig nem jellemezte a kortárs táncszínpadokat. Nem volt divat végigröhögni egy előadást.

MCS: Bizonyos helyzetekben egyszerűen nem lehet máshogy dolgozni. Előfordul az is, hogy valami igazán szomorú dolgot akarok színpadra rakni, aztán mégsem úgy manifesztálódik. A próbateremben is sokat nevetünk. A mindennapi életben is sokszor válok nevetségessé önmagam számára az agonizálásomban.

MN: Miért elengedhetetlen része az előadásaidnak a beszéd?

MCS: A hétköznapokban gyakran úgy érkezünk meg a próbákra, hogy azonnal verbalizálnunk kell. Ez soha nem előre elhatározott, de például Hód Adrienn a legutóbbi előadásunkban, a Grace-ben már a próbafolyamat kezdetétől sokat alapozott a beszédre. Azt nem tudtuk, hogy ez majd fél óra monologizálásba torkollik, és persze sokan azt mondták, hogy nem vagyunk színészek, minek beszélünk ennyit. A jelen színházi kultúra nehezen fogadja el ezt, és nyilván nekünk sincsenek olyan eszközeink, mint a képzett színészeknek, de ezen túl kell lépni, mert merőben másról szól a dolog. Minket mindig olyan dolgok érdekeltek, amihez nem értünk annyira, amit kutatni lehet.

MN: Koreográfusként fontos neked a sztori is, vagy eredendően a táncból indulsz ki?

MCS: Alapvetően a sztoriban gondolkodom. Különböző képek vannak meg először, és utána ezekből az elemekből építkezem. Például van száz kép, abból meghagysz negyvenet, és ha meg akarod tartani őket, akkor muszáj rendszerbe rakni a dolgokat. A tánc érdekel, de alapvetően sosem a mozgás volt az, ami meghatározta az előadást. Visszafelé munka ez: hogyan találom meg azt a mozgásformát a történethez, amitől tánccá tud alakulni.

MN: És a meztelenség? Ezt egészen gátlástalanul használjátok a színpadon.

MCS: Legelőször 19 évesen voltam meztelenül a színpadon, pont egy Hód Adrienn-darabban. A próbafolyamat során organikusan jutottunk el a meztelenségig. Sosem kényszerít minket semmi erre, együtt alakítjuk ki azt, hogy mindenki tudjon ezzel azonosulni. Amit a néző lát, az persze lehet obszcén meg bestiális, de én tudom, hogy miért csinálom. Nem vetkőznék le bárhol bárkinek. Bizalom kell hozzá, meg a hit abban a célban, amit az egésszel el akarsz érni.

MN: Számít ez a népszerűségben?

MCS: Valamit biztos, de ki az a néző, aki ezért jön? Tényleg a művészi értéket akarja beszívni, vagy csak a meztelen testek látványában gyönyörködik? Ki vallja be ezt? A szexipar valamilyen módon napi szinten benne van a hétköznapi kultúránkban, az internetről ömlik a pornó, nagy plakátokon látod a nőket fehérneműben, és mégis tabunak számít a meztelenség. Nagyon le van nyomva a szexualitás, és félre van értelmezve a test fogalma.

MN: Másképp mozog a test ruhátlanul?

MCS: Inkább más az érzet, de szerintem annyit nem nyom a latban, hogy erre fel lehessen vagy kelljen építeni egy technikát vagy egy nyelvet. Másképp néz ki, persze.

MN: Mi az, amit el tudsz érni itt Magyarországon most ezzel a háttérrel? Mire elég ez a muníció?

MCS: Nem vagyok annyira tudatos, hogy ezt előre lássam. Csinálom, szerencsés is vagyok, de azzal mindig szembesülni kell, hogy visszautasítanak egy pályázatot vagy nem elég a támogatás. Még nem zavar, hogy napról napra élek, mert nagyon szeretem csinálni, amit csinálok. Szabadúszó vagyok, ami kicsit félelmetes, bár decemberig tudom, hogy mit fogok csinálni. Hozzászoktam ehhez a dinamikához, ami egyrészt kiszolgáltatottság, mert nem tudom, holnap fogok-e táncolni, lesz-e pénzem, másrészt meg szabadságot, frissességet ad. Szerencsére megtalálnak külföldi munkák, amivel jobb pénzt lehet keresni – ha ezek nem lennének, akkor problémásabb lenne az itthoni munka is.

MN: Van B verziód, menekülőutad?

MCS: Nincs. Ha nem tudnék táncolni, akkor meg kéne fogalmaznom, hogy mi az, ami még ezenkívül érdekel. Hogy pénzem legyen, akár takarítanék is, ahogy korábban tettem már. Bármit el tudok képzelni.

MN: A szüleid a kis felvidéki faluban örülnek a karrierednek?

MCS: Mindig nagy bizalommal fordultak felém. Ahhoz meg már túl késő, hogy visszatartsanak. De sokat aggódnak, mert nonstop utazom, és nekik ez nagy kontraszt, megijeszti őket. És egyre jobban megértem az aggodalmukat. Talán ideje lenne elkezdenem kicsit tudatosabban foglalkozni azzal, hogy mi lesz pár év múlva.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.