Magyar Narancs: A Pulitzer-ügy című darabban játszik a Spinozában. A makói születésű médiamogul a Panama-ügyben felvetődött korrupciós gyanúk miatt keveredett perbe az Egyesült Államok elnökével. A Pulitzer-díj centenáriumán túl a magyar sajtó- és véleményszabadság jelenlegi állapota miatt tartja aktuálisnak a történetet?
Fodor Tamás: Pulitzernek Theodore Roosevelt elnök idejében kellett megvívnia azt a csatát, amely példát szolgáltatott arra, hogy a sajtó függetlensége mennyire fontos egy ország fejlődése, szabadság- és demokráciaélménye szempontjából. Pulitzer kötődése Európához igen erős volt, de csak a művészet szeretete miatt. „Hiába csodálom a művészetéért, elriaszt Európa elmaradottsága, hűbéri hagyományai, szolgalelkűsége és a szabadság hiánya.” E szavakkal indokolta, hogy miért ragaszkodott ahhoz, hogy amerikaiak kapják a Pulitzer-díjat. Azért vállalta a pert az Egyesült Államok elnökével szemben, mert, mint mondta, az Egyesült Államoknak demokráciára érzékeny polgárokra van szüksége. Megfogalmazása szerint: „Nemzeti érdek, hogy minden fontos beruházás, politikai döntés nyilvánosságra kerüljön. Nincs olyan trükközés, szélhámosság, bűn, amely ne abból élne, hogy titokban tartják.” Mintha ezeket ma fogalmazták volna! Elméletileg létezik még választás az állampolgárok számára hírfogyasztásban, gyakorlatilag a kormány mindent államosít, az oktatást, a művészeteket, a sajtót, legutóbb az alternatív iskolákat. Van egy olyan mondat a darabban, hogy „Az elnök urat a tömegek oktatása szemmel láthatóan nem érdekli.” A mostani kormány annektálja az oktatást is, azért, hogy ne alakulhasson ki sem a gyerekekben, sem a velük foglalkozó pedagógusokban, illetve a szülőkben a kétely, a vélemény és kritika, ami megalapozhatná, hogy valami lényegest érezzenek a világból.
MN: Rokon lelkek lehetnek Sándor Annával, a Spinoza Ház tulajdonosával, aki önhöz hasonlóan szintén intim térben képzeli el a színházat…
FT: A Spinoza igazi magánszínház. Ez a megszállott asszony Hollandiából jött haza a férjével, és vette magának a bátorságot 2000-ben, amikor már nem volt olyan boomja a függetlenségnek, hogy színházat alapítson. Arra gondolt, hogy a hollandok, az értelmiségiek, a zsidó szervezetek esetleg támogatni fogják a holland filozófus nevével fémjelzett kultúra népszerűsítését. Tévedett, tőlük sem, a magyar államtól sem kapott támogatást. Persze a Stúdió K is csak azért kap jelentősebb alapítványi támogatást, mert szinte erején felül vállal pluszfeladatokat is, amelyek túlmutatnak az egyes színházi előadások minőségi eredményein. Oktatással is foglalkozunk, drámapedagógiával, hátrányos helyzetű gyerekekkel, a más rétegekkel való szolidaritással, és mindez valamilyen alapot ad a megélhetéshez.
MN: A rendszerváltáskor, 1990 és 1994 között az SZDSZ parlamenti képviselője volt, a kulturális bizottság alelnökeként részt vett a médiatörvény körüli vitákban. Mi vitte a politizálás felé?
FT: A 70-es évektől természetes érdeklődésem volt az ellenzéki mozgalmak és a politika iránt, de korábban is már munkált bennem a rokonszenv. A lengyel Szolidaritás megjelenésétől már tudatosan, bár epizodista szerepkörben vettem részt egy-két megmozdulásban. Haraszti Miklóssal ugyan az irodalmi életből ismertük egymást, de ő vett rá a komolyabb szerepvállalásra. Az SZDSZ-nek szüksége volt olyan emberekre, akik a saját területükön népszerűségre tettek szert, és képesek voltak arra, hogy megszólaltassák azokat a gondolatokat, amelyeket a liberálisok képviseltek. Megyei listáról jutottam be a parlamentbe, az egyéniben néhány száz szavazattal lemaradtam egy fórumostól, akinek már a nevére sem emlékezhetünk. Én voltam az elsők között, aki talán a második ülésnapon felszólalt, és a megyei lapok újságíróinak védelmében tett felszólalásom nyomán született meg a Csurka dominálta médiabizottság.
MN: Manapság mi jut eszébe, ha rátekint a tiszteltnek nevezett ház működésére?
FT: Egyszerűen szólva, elfog az undor.
MN: Mi a véleménye a mostani liberális kezdeményezésekről?
FT: Nincs velük rokonságom. A mai pártok 19. századi maradványok. A Fidesz olyan mértékben beásta magát a magyar valóságba tulajdonilag, ideológiailag, rokonilag, maffiailag, a választójog eltorzításában, hogy ezen a hagyományos eszközökkel, pusztán a képviseleti demokráciával nem lehet változtatni. Amíg egy kritikus tömeg nem születik meg, amelyik felülemelkedik a saját természetes konformizmusán. Az emberben természetesen munkál a túlélési ösztön, az alkalmazkodási kényszer, egyszerűen nem bírjuk elviselni az állandó izgalomban tartást, a folytonos harci készültséget. Erre játszik rá a „keresztapa” és politikai családja. A rezsiharctól kezdve a szabadságharcig szinte a teljes honvédelmi szótárat mozgósítja. És ez fájóan ingerlő arra az ifjúsági környezetre, amelyik szeretné a saját életét élni, nem harci eszköznek felhasználtatni magát.
Reménytelennek látom az elkövetkezendő pár évet. Nem hiszem, hogy a következő választáson bármi is eldől, legfeljebb fékezni lehet a kétharmadot. A testületi kivonulás lenne talán az egyetlen célravezető ebből a fajta álpolitikai életből, áldemokráciából. Minden vonalon a bojkott híve vagyok, ugyanakkor támogatom az autonóm közösségek kialakulását, a közpolitikai interakciókat, az egyes csoportok közötti valódi kommunikációt, a részérdekek követelését. Ezeknek az összekapcsolódása jelenthet egy olyan kritikus erőt, aminek a hatására megindul az uralkodó elit erjedése. Amint megkezdődik a bomlás, megerősödhetnek az ellenerők, amik most még nem látszanak.
MN: Akár a Stúdió K is betölthet ilyen közösségi szerepet?
FT: Egy lehetséges példával szolgálhat. Némi derűlátásra ad okot, hogy minden represszív, korlátozó törekvés ellenére létezik még független szcéna és független szféra. Erős pedig a szándék a függetlenség elnyomására, lásd a folyóiratokat, a filozófusokat, a színházakat. A kiemelkedő eredmények viszont talán megóvják ezeket a struktúrákat, mint ahogy a Kádár-rendszerben is megóvták. Van oka félni ennek a rendszernek, amelyik nem a belső gazdasági fejlődésre, hanem a külső európai pénzre épít.
MN: Született ellenzéki, szabadgondolkodó, kőszínházi struktúrán kívüli. Lehetett volna más olvasata is a pályájának, vagy ez az alkatából fakadó, életre szóló vállalás?
FT: Már a 60-as évek elején így gondoltam, amikor az Egyetemi Színpadra mentem, és nem a színművészeti főiskolára. Abban a párhuzamos kultúrában próbáltam megtalálni a helyemet, amelyik nem tagozódik be egy központilag irányított és központi akaratot kifejező intézménybe. A Stúdió K nevében a K betű Brecht Keuner urára utal. Kedvenc kis történetem így hangzik: „– Min dolgozik? – kérdezték K. úrtól. – Sok gondom-bajom van – felelte K. úr. – A következő tévedésemre készülök.” Ha úgy tetszik, ez az ars poeticám. Nincsenek örök igazságok, konkrétumok vannak, amelyek kérdések formájában merülnek fel, és az embernek tovább kell kérdezni, kritikával illetni mindent. Ha végignézek a k betűkön: kollektíva, kreáció, képzelet, költészet, kivételesség, kritika, csupa olyan szó, amit a magaménak érzek. És hozzá a leglényegesebb dolog, amivel meg lehet fogni egy nemzedéket, amivel elindítjuk a kíváncsiságot, a kérdezést, a kritikát: a humor. A most látható Picasso-kiállítás apropóján idézik a mester mondását: „Minden, amit lehetetlen elképzelni, az valóságos.” A legérdekesebb kérdés számomra az, hogy meddig képzelet valami, és mikor kezd valósággá válni. ’68-nak is az volt a jelszava, hogy legyünk realisták, követeljük a lehetetlent. A képzelet a költészettel rokon. Azért sem rendezek már, mert nem vagyok olyan erős, hogy mernék a képzeletben továbblépni. Annyira lehúz a valóság, hogy inkább játszom, és a figurákban próbálom a képzeletet és a valóságot költészetté varázsolni.
MN: Szikszai Rémusz, aki az utóbbi években öt előadásban is rendezte, mindig olyan karakterek megformálását bízza önre, akikre felelősség hárul. Ez is kulcsszó a szótárában?
FT: Szabadság és felelősség együtt jár. A szabadságnak más határa nem lehet, csak a saját felelősségem. Kivételes a helyzetem: nyugdíjas vagyok, van munkám, nem kell rettegnem az egzisztenciális ellehetetlenüléstől. A szabadság ellenségei pontosan azzal tudják érvényesíteni az akaratukat, hogy a létezésükben lehetetlenítik el mind az egyént, mind a közösségeket. És az emberek féltik a családjukat, a lakhelyüket, a megszokott kényelmüket. Magyarország lakosságának nagy része nem jut hozzá egészséges vízhez, levegőhöz, száraz lakhelyhez, sokan éheznek, szörnyű körülmények között élnek. Itt olyan problémák vannak, amihez képest az értelmiség problémái elenyésznek. Itt mutatkozik meg igazán az értelmiség felelőssége.
