Mire kilencet számolok, megérkezem Temesvárra. Kezdjük hát a végéről.
Egy. Amikor Ivo Dimcsev bolgár paraperformer I cure című, éjszakába nyúló záró előadása után végre ismét megállapíthatom, hogy mégiscsak a zenére tervezett mozgásban, a koreográfiákban jelennek meg először az izgalmas színházi trendek. Dimcsev minden érzéket megmozgat, nevettet, ellazít, megfélemlít és undorít. De végigkísér az úton, mint a beavatást vezető sámánok. Most kártyákat oszt, és felíratja rá a közönséggel a magánproblémáit, amelyekre fókuszálni akar a gyógyító előadás alatt.
Kettő. A transzcendens és telepatikus kommunikáció vizsgálata és manifesztációja bekötött szemmel. Egy portugál duó, Jonas & Lander Tojáshéjak című előadása: díszlettelen a tér, csak néhány kifújt tojáshéj van körberendezve a színpadon. Két férfi jön, és vakon próbája eltaposni a meszes vázakat. Nem is vesszük észre, mikor megy át paskolásból és tapsikolásból mélyebb együttlétbe az egész, amikor egymást átölelve táncol két férfi, és elkezd benépesülni körülöttük a színpad.
Három. A szlovén Simona Semenič első egyéni előadása egy trilógia második állomása, amely a performer betegségéről és az egészségügyi rendszerről regél. Már előtte nézői nyilatkozatot kell aláírni, hogy felvételt készíthetnek rólunk, és azt felhasználhatják az érdekünkben. Ha nem segítünk Simonának, aki csillogó aranyruhában majdnem kopaszon ül a színen, akkor nem lesz előadás. Fény a nézőtérre, szövegkönyvek, mikrofonok a székeken. Fel kell olvasnunk az előadást. Semenič tehát nekünk is ki van szolgáltatva. A végén büszkék vagyunk, ő pedig megtapsol bennünket egyedül. Sokat kaptunk tőle.
Négy. Simán meg lehet váltani a világot egy este alatt. Nekünk, temesvári nézőknek sikerült. És mi sem inspirál erre jobban, mint az ingyenalkohol. A brüsszeli Random Scream társulat 7 Promises című előbúcsúestjén Davis Freeman és Jerry Killick ökoprédikátornak öltözve, monoton műtemplomi zene mellett fogadalmakra buzdít, amelyekkel megakadályozhatjuk a közelgő gazdasági-társadalmi katasztrófát. Ha megfogadjuk, hogy kistermelőknél vásárolunk havi kétszer, ha bírunk hallgatni egy napig, és ezt az aláírásunkkal hitelesítjük, akkor koccinthatunk egy pohár vodkával velük a színpadon. Hétszer. Képzelhetik.
Öt. Schilling Árpád és A harag napja. Magyarságomra ma igazán büszke lehetek, hiszen a számtalan európai színházi díjat elnyert rendező Görögországban készült előadásán ülök Romániában, és nézhetem a hazai struktúrának való végtelen kiszolgáltatottságomat.
Hat. Dogville, Trier megint. Szerbek, városok, kutyák és egy punkzenekar. Kokan
Mladenović a belgrádi Mikser Ház és az újvidéki Ifjúsági Kulturális Központ társulatának rendezett előadást, ismét egy klasszikusból és megint aktuálisan. Pimaszul és nagy erővel játszanak a színészek, tombolnak belül. Játékuk azt mondja, Szerbia extrém jobboldali hely, ahol nem veszik figyelembe a kisebbségek jogait, nem foglalkoznak a nőkön elkövetett erőszakkal, és hogy ezt az előadást nem tűzhetné a műsorára szerb állami színház, nekik pedig pénz nélkül kell létrehozniuk előadásokat.
Hét. Eszembe jutott apu, aki húsz éve halott. Már hogy ne jutott volna, mikor az olasz Koreja Színház Apa szó (La Parola Padre) című előadásában három olasz, egy bolgár, egy lengyel és egy makedón színésznő egyfolytában csak az apjáról beszél. Gabriele Vacis írta és rendezte. Indokolatlan képekkel, pillepalackokból folytonosan újraépülő szcenikai nonszenszben tombolják el, hogy apa csak egy van, akármilyen az. Tapsorkán, könnyzápor és privát kocsmaszínház következik.
Nyolc. Koncerttel egybekötött vallomás a szülőkkel való kommunikáció hiábavalóságáról, a legvirulensebb ecsetgyári színházi műhely, a kolozsvári GroundFloor Group előadásában, Sinkó Ferenc rendezésében. Három fiatal lány adja elő, nem színészek, inkább furcsa lények, odateszik magukat és bátrak. Nincsen benne Csehov, pedig ez a három nővér a nagyvárosban, esküszöm.
Kilenc. Itt kezdődött nekem. A temesvári Csiky Gergely Színház társulatának új darabja Radu Afrim rendezésében. Nézek egy színpadi nézőteret, mintha a függöny mögül. Felmutatják nekem, ahogy a színházban viselkedem. Valami szürreális, zenés revü keretében. Elengedem a színészeket, csak az arcokra emlékszem és a képekre, amikről nem is hiszem el, hogy ezen a kis színpadon megvalósíthatók. Lassan telik az idő, nincs menekülés. Ez a nézővé képzésem első napja még.
Csiky Gergely Állami Magyar Színház, május 22–29.
