Magyar Narancs: Hogy kerültél a Vígszínházba? Eddigi munkáidból nem feltétlenül következett, hogy te ott, a nagyszínpadon rendezz.
Bodó Viktor: Amikor Zsótér Sándor még évekkel ezelőtt megrendezte a Kaukázusi krétakört a Vígben, ugyanezt kérdeztük tőle. Ott? Miért? Végül egy nagyon jó előadás született, szép szakmai sikerrel. Igen, van egy elképzelés arról, hogy kinek hol kellene rendeznie, vagy egy adott színházban milyen előadásoknak kéne futniuk. Ma már úgy látom, a lényeg az, hogy adott helyen lehet-e jó dolgot létrehozni, vagy sem. Maga a nagyszínpad nem jelentett feszültséget Németország vagy Ausztria után. Én kinn tanultam meg nagyszínpadra dolgozni. Hogy ekkora térben rendezzek, csak itthon volt késleltetve, bár lett volna rá lehetőség, a korábbi igazgató, egykori osztályfőnököm, Marton László hívott már a Vígbe, de ez előbb a Katona, majd a Szputnyik miatt nem valósult meg. Egyébként most beugró rendező voltam, nem én voltam "betervezve".
MN: Gogolt adták vagy hoztad?
BV: Az idő szorítása miatt olyasmit kellett találni, amit valamennyire már ismerek, hogy azzal a tervezőcsapattal, amellyel együtt dolgozom, így is határozott dolgokat tudjunk kitalálni. Így merült fel A revizor, amire egyszer már felkértek Kölnben. Ezt végül azért nem rendeztem meg, mert úgy éreztem, korrupcióról beszélni Németországban magyarként - elég fura lett volna. A mi valóságunk számukra rémmese, persze ott is van korrupció, de máshogy, más a beágyazottsága. Én pedig úgy-ahogy mégis ezt a korrupciót ismerem, ami itt, nálunk mindig is létezett. Hol elhalványult, hol egyre jobban vigyorgott. Mostanában azonban már úgy éreztem, egészen beértük Gogol világát.
| ||
MN: Mégis jócskán átírtátok az eredeti szöveget. Vak komondor, fácán, TEK, mutyik, hajléktalanok vegzálása, szóval hiába a hasonlóság...
BV: Kaptam olyan levelet, hogy visszaéltem az eredeti szöveggel! Általában szabadon nyúlok az anyagokhoz, de ezt csak komoly előkészítés után teszem. Keveset vettünk el, inkább beletettünk, a szerkezetet megtartottuk. Azt akartuk, hogy a néző ne egy régies irodalmi szöveget kapjon, mert ha már erről a témáról beszélünk, akkor azt tegyük azon a nyelven, ahogy amúgy hallunk róla. Elevenné akartam tenni az anyagot, magyarossá. A beleszőtt, említett esetek azok a történetek, amikről ma beszélnek az emberek, és mivel ennyire a levegőben vannak, nem lehetett elmenni mellettük. Direkt stílusban gondolkodtunk az elejétől, annyira nyíltak ezek az ügyek, hogy szerintem ma nem érvényes megközelítés ezekre rájátszani egy utalós színházi nyelven. A hülyeség mondódjon ki - ez volt a cél. Hogy egyesek ezen megsértődtek, benne volt a pakliban.
MN: A bemutató óta volt egy választás. A közönségen ez érezhető?
BV: Már a választás másnapján volt előadás, a reakciókban benne is volt az eredmény. Érzékenyebbek voltak, többször reagáltak a szokásosnál. De más is történt: van egy rész, amikor plakátot húznak fel, ahol az a poén, hogy bár a voksolás előtt vagyunk, már megköszönik az eredményt. Ez a választások másnapján helyre került, addig csak egy jóslat volt, és addig "csak" nagy nevetés tört ki, akkor pedig csend lett, s majdnem nyíltszíni taps, de mozdult tovább a jelenet. Idővel biztosan hozzá kell majd nyúlni az előadáshoz, meg kell változtatni szövegeket. Már készülünk a szöveg és az előadás frissítésére, a kiszólások és beszólások cseréjére. De úgyis jönnek új botrányok, jönnek új hírek. A nézőket érdekli az előadás, nem számítottam ilyen jó fogadtatásra. Eddig több mint 23 ezren látták, nekem ez döbbenetes.
MN: Mennyiben befolyásolta a koncepciódat, hogy egy olyan polgármestered van, mint Hegedűs D. Géza?
BV: Az már a darabválasztást meghatározta. Amikor A revizor kézbe került, egyértelmű volt, hogy ezt csak akkor lehet előadni, ha van egy olyan színész, aki érvényesen tudja eljátszani ezt a férget. Aki az ördögi nagyságokból le tud menni kutyába, megbolondul, de a végén, a "magatokon röhögtök" nagymonológot drámaivá teszi. Egyből Hegedűst láttam, amikor olvastam a darabot. Miközben ő nagyon nagy tudással nyúl a szerepekhez, érti is a gogoli világot, csomó mindent hozott. Alig kellett instruálni, szinte csak az ötleteit kellett alakítani, ritmizálni. Egyik próbán (az előadás egy uszodában játszódik - N. G. M.) egyszer csak felbukkant a színpad aljából vízilabdás sapkában, gatyában - bumm! Nagyon jók az ilyen pillanatok, amikor a színész ennyire ráérez az előadásra, és ilyen ajánlatot hoz.
MN: Épp az érvénytelenített igazgatói pályázat és Eszenyi újabb, megrövidített kinevezése közt próbáltatok. A hercehurca beszivárgott a színházba? Befolyásolt valamennyire?
BV: Amikor tavaly leültünk Eszenyivel a darabról beszélni, én mondtam, hogy át fogjuk dolgozni a szöveget, és lesz benne aktuális ügyekre történő utalás is. Se ekkor, sem a szövegpéldány készítése közben, se Kovács Krisztina dramaturg felé, sem felém nem jött olyan kérés, hogy ezt vagy azt ne tegyük bele. Nem volt kontroll, szabadok voltunk. Mindenről munka közben dőlt el, hogy tud-e a színpadon működni vagy sem. Különben azt hiszem, Enikő a próbák során már úgy érezte, hogy neki itt a vége. Ez a másfél éves megbízás nem hangzik túl jól. Nem lehet egy komoly intézményt másfél évre tervezni. Különben hallottam, hogy a városházán is szóba került a premier után, mi legyen az előadással. De lám, nem történt semmi! Pedig egy betiltott Revizor, az lenne a pokoli siker... De érzem a kérdésben felvetett problémát. Egyik szünetben egy barátom odajött, és azt mondta: lehet, hogy nekünk most lőttek, de neki nagyon tetszik, amit lát. Benne van a levegőben, hogy ha nem jól állsz, kipicsáznak. A darab erről is szól.
MN: Volt egy kis felhajtás a sajtóban az előadás körül. Mit szóltál hozzá?
BV: Azzal kezdődött az egész, hogy a Heti Válasz elkérte a színháztól az előadás amúgy remek fotóját - Dömölky Dániel munkáját -, amit azzal kapott meg, hogy ír az előadásról. Ám a képet
| ||
kitették a címlapra, azzal a meglehetősen manipulatív címmel, hogy "Kampányszínház" - szerintük ez a sajtószabadság része, amit én még el is tudnék fogadni. Csak akkor illett volna felhívni a fotó készítőjét, hogy kicsit másra lesz a munkája felhasználva, mint amire adta. Ráadásul ebből aztán plakát is lett, amelyen úgy lettek a színészek felhasználva, akik azon a héten reklámozták ezt a hetilapot, hogy az az ő ízlésük ellen volt. Ez szerintem méltatlan volt velük szemben. Másrészt ki lett találva ez a szó, hogy kampányszínház. Azaz mi kampányolunk valamelyik párt mellett, a kormány ellen, ami nonszensz. A politika befolyásolja az életünket, természetes, hogy beszélünk róla. De ha az ember politizál, attól még nem kampányol. Ez a címlap ráadásul azt a leegyszerűsített logikát is sugallta, hogy ha nem vagy jobboldali, akkor máris baloldali vagy - ezt a szintet én kikérem magamnak. Ez az előadás egy csomó mindennek beszól. Ennek a kormánynak többet, hiszen ezeket a történeteket ők gyártották. De ez az egész - ami nézőket hozott, jobb reklámot kitalálni se tudtunk volna - arra is rádöbbentett, hogy milyen fontos lett a színház, micsoda indulatok, viták vannak körülötte. Ez nagy eredmény. A Heti Válasz ugyanakkor lehetőséget adott, hogy reagáljak a cikkre. Leültünk az ominózus cikk szerzőjével, és elég hosszan vitáztunk erről a kérdésről, ami jó dolog. Kialakult közöttünk egy párbeszéd, és talán több dolgot megértettünk mindketten abból, hogy mit is gondol a másik.
MN: Újabb munkáidban hangsúlyosabban tűntek fel társadalmi problémák, mint korábban. Az Anamnézisben az egészségügygyel foglalkoztál, a Social Error címe önmagában beszédes, de A revizor is illik a sorba. Miért fordultál ilyen irányba?
BV: Mindig volt bennem szorongás, amiért nem olvasom alaposabban a híreket, amiért nem reagálok rájuk jobban az előadásokban. Aztán több interjút, cikket kezdtem olvasni, miközben az életünkbe túl agresszíven rontott be a politika. Valahogy így kezdődött, hogy jobban kezdtem figyelni azokra a társadalmi ügyekre, amelyek feszítenek bennünket, de nem kapunk rájuk választ. A színház társadalmat formáló szerepe erős tud lenni, és kötelessége is az ilyen problémák elemzése. Jóllehet épp most gondolkodom, hogy vissza kéne menni a színház szürreális világába. Az elmúlt időszakban ugyanis rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen kevés arra az a két-két és fél óra, ameddig az előadás tart, hogy abban valami alaposat mondjunk, például az egészségügy terén. Ezek nagyon összetett dolgok, és hiába készítettünk kutatásokat, túl általános problémákat ragadtunk meg. Ma már úgy látom, kisebb merítéseket kell csinálni. Erre a tematikára a dokumentarista színház lett kitalálva, de nagy a különbség, mert az utóbbi dokumentumok, és nem fikció alapján dolgozik. Társadalmi problémából nem feltétlenül kell darabot csinálni, mert nem arra való, talán prezentatívabb formában - képekkel, vetítéssel, szöveggel - kell feldolgozni. Még az is lehet, hogy nem kell karakterekkel dolgozni, mert akkor egyből belekevered a fikciót. A színház viszont akkor érdekes számomra, ha fiktív.
MN: Nem érezted, hogy amikor belevágsz ilyen nagy témákba, ezek rá is nehezednek a színházra? Hogy ezeknek az ügyeknek a megfogalmazása meg is akadályoz abban, hogy formailag olyan elvetemült színházat csinálj, amilyen a Ledarálnak... volt?
BV: Pont erről van szó. A Motelt, ami a diplomamunkám volt, pont ezért akarom megcsinálni hamarosan újra, Grazban. Elég volt most ebből a nagy felelősségből. Olyan most, mint az indulásnál: a Motel után megint Kafka jön Hamburgban - a szöveget Kárpáti Péter írja az Átváltozásból -, de ezeken kívül is több dolog utal arra, hogy most valami újrakezdés, változás jön nálam.
MN: És mi a viszonyod a realista hagyományhoz? Itthon ez a kánon, de a te rendezői nyelved gyorsabb, direktebb, sokat alapoz a hatásokra, kicsit filmes, kicsit klipes. Mégsem tűnik úgy, hogy teljesen elszakadnál, inkább mintha játszanál vele, elrugaszkodásra használnád.
BV: A főiskolán a Székely-féle metódus abszolút a történetmesélésről szólt. A reális dolgokon alapult, a karakterek titkainak megfejtésén, analizálásán. Ezt tényleg meg kell tanulni, e nélkül nem megy. Ha ezt nem tudod, kicsit képregényszerű lesz, amit csinálsz. Ez a hagyomány az oroszoktól jön, és ez a színészképzésben is fontos, az átélésben, amikor nem a technika, nem a külső megformálás a lényeg, hanem a belső történés ábrázolása. Ez nálunk a hagyomány, de a világ megváltozott körülöttünk. Akik minket tanítottak, nagyon olvasott generáció volt, olyan irodalmi és színháztörténeti tudással rendelkeztek, amivel én már biztosan nem fogok. Emellett a film sokkal fontosabb szerepet tölt be az én korosztályom életében, és egyébként is sokkal több információ szabadul ránk, amit sokkal gyorsabban kell feldolgozni. Emlékszem, amikor klasszikus előadást néztünk, ahol barokk ruhában ülnek a színészek, és beszélgetnek, azt halálosan untuk. Amikor elkezdtem színházzal foglalkozni, az érdekelt, hogy lehet ezt a formát letorzítani, hogy lehet játszani vele. Persze ha csak játszol vele, ráunsz. Voltak hagyományosabb előadásaim, ezek mindegyike külföldön született, amúgy véletlenül. A Liliomot Grazban, a Sirályt Bázelban rendeztem. Ilyen volt a Boldogtalanok is, amit marosvásárhelyiekkel csináltam. Ez másfajta színházcsinálás, inkább bányászás, analizálás, amikor egész nap fejtegeted a szálakat, az élettapasztalataiddal játszol, és komoly feladat hárul a színészekre. A másik színház, amit még csinálok, kreatívabb, inkább a hozzáadásról szól, a ficánkolásról. Jó lenne a Szputnyikkal Csehovot csinálni, de ekkora produkciót, a különböző korosztályok együttes jelenléte miatt, közreműködő nélkül nem tudunk betervezni.
MN: Évek óta több lábon állsz. Itt a Szputnyik, sokat rendezel külföldön, de a hazai kőszínházakban is feltűnsz. Ennek csupán finanszírozási oka van, vagy áll mögötte művészi megfontolás is?
| ||
BV: A pénz nem dönthet el mindent. A Szputnyik csak úgy tudott elindulni, ha lesz hozzá külföldi partner. Olyan Magyarországon nincs, hogy egy fiatal csapat elindul, és hozzávágnak egy üres raktárépületet meg pár millió forintot - pedig sok raktárépület és sok millió forint van. Graz és Köln azért volt fontos, mert velük meg lehetett beszélni, hogy mi most alakulunk, ehhez partner kell. 'k pedig vállalták, hogy nemcsak egy alkalomra, de jövőre is adnak munkát. Így tudunk éves szerződést kínálni a színészeinknek, nemcsak alkalmit. Most azonban úgy érzem, túl sok koprodukciót csinálunk. Az nem út, ha egy társulat állandóan vendég, és nem tudja a saját nyelvét alakítani.
MN: Neked fontos, hogy itthon a kőszínházakban is rendezz?
BV: Egyáltalán nem. Nekem az a fontos, hogy ha csinálunk valamit, arra jöjjenek a nézők. Az, hogy ez a Vígszínházban vagy egy raktárban történik, mindegy. Igaz, előbbinek csomó előnye van. Jó bemenni egy színházba, ahol van műszak, van öltözőjük a színészeknek, van kellékes, és csak a munkára kell koncentrálnod. Ám máskor épp az eszköztelenség a lényeg. Hogy nincs semmid, csak a mackóruhád, csináljunk színházat így! Jó, hogy ezeket egymás mellett tudjuk csinálni. Persze a tervezőknek az szakmailag nem kihívás, amikor azt mondjuk, hogy igazából nincs pénzünk díszletre meg jelmezre. A nagy színházaknál vagy külföldön a tervekre is van költségvetés, ez a tervezőink fejlődésének jót tesz. Megjegyzem: máskor az hasznos művészileg, ha nincs díszlet. Csak a szöveg és a gesztus. Ez a fantáziát nagyon meg tudja mozgatni.
MN: Pintér Béla nélkül az ő társulata nincs. És itt? A Szputnyik "csak" Bodó Viktor csapata, vagy ennél több?
BV: Kezdetektől úgy gondoltam, hogy ezt csapatban kell csinálni, ehhez kerestem társakat. Néha én gondoltam úgy, hogy nem sikerült egy találkozás, máskor az illető, máskor a társulat volt ezzel így. Idő is kellett, hogy a társulatépítés munkáját elvégezzem. Ez a munka most ért be, mostanra lett egy olyan színészgárda, akikre szerepeket lehet osztani, és lettek olyan rendezők is, akikre építhetünk. Ebben szerepe volt Székely Gábornak is, akinek az osztályában én társtanár lehetek, és hívhatok hallgatókat dolgozni - ezt felelősségemnek is érzem. Radnai Márk már nem tagja az osztálynak, de rendezett nálunk, Kovács D. Dániellel hosszabb távú együttműködés kezdődik, de az osztályból Székely Kriszta is rendez nálunk jövőre. Geréb Zsófi Miskolcon folytat egyeztetést egy jövő évadi munkáról, de tervez más saját projektet is, éppúgy mint Sipos Balázs. Amúgy az egész rendező-osztály lehetőséget kapott az Operában egy-egy kis-opera megrendezésére, ami nagyon megtisztelő lehetőség és hiánypótló kezdeményezés - ez még Ascher Tamás ötlete, amely Anger Ferenc jóvoltából létre is jön. Jó, hogy a Színház-és Filmművészeti Egyetem valamint a Magyar Állami Operaház végre közös ügyeken dolgozhat.
Visszatérve a társulatra: nekem fontos, hogy elsősorban a színészeket ismerjék az emberek, ahogy fontos az is, hogy a Szputnyik valami életigenlő dolgot és minőséget is jelentsen egyszerre. Valami olyan színházat, ami bátor, izgalmas és keresgélő. Egy magot akarunk létrehozni, amiből kisebb magok pottyannak ki. Ilyen a Szociopoly nevű színházi nevelési programunk is, amit Fábián Gábor és Bass László csapata csinál, és a mélyszegénységről szól. Ehhez én már nem kellek, de a Szputnyik infrastruktúrája igen.
MN: És mi az, ami már nem jön össze, de szeretnétek?
BV: Például Zsótér Sándor vagy Mohácsi János meghívása. Szükségesnek tartom, hogy ilyen tapasztalatú és tudású alkotókkal dolgozzon a társulat, de hogy azt mondhassuk nekik, jövőre dolgozni akarunk veletek, ahhoz tudni kellene, mi lesz jövőre. De nem tudjuk. Mire ugyanis már látjuk, mennyi pénzből tudunk gazdálkodni jövőre, addigra egy komoly rendező már pontosan tudja mit fog csinálni. Sajnos annyira el van csúszva időben a támogatásunk, hogy nem lehet vele komolyan tervezni. Ráadásul amikor kiderül, hogy mennyit kapunk az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg is kapjuk időben, vagy hogy az egészet megkapjuk. Bízom benne, hogy ez most máshogy alakul, mert ez teljesen szét tudja zilálni a működésünket.
MN: Ebben nem feltétlenül segít, hogy Vidnyánszky Attila ma a legbefolyásosabb a színház világában, aki szerint a függetlenek...
BV: Neki nem lehet pontos elképzelése erről, mert nem ismeri a függetleneket. Káros, amit eddig Vidnyánszky csinált, pedig ő is független volt, pontosan tudja, milyen pakolni ládába, és vinni ki a kocsiba. Igaz, néhány dologban igaza is lehet...
MN: Miben?
BV: Hogy mennyire vegyes ez a felvágott, és néhány változás szükséges. De abban nincs, hogy ez az egész szcéna menjen be a kőszínházba! Én azt gondolom, hogy legyenek kőszínházak, de oda kevesebb pénz menjen, és ami marad, azt osszuk el másképp, új rendszerben. A nagy hajók rengeteg pénzt visznek el. Egy jó pályázati szisztémában úgyis meg lehet állapítani, hogy amit támogattak, az valami kamu vagy rendes dolog. A nézőkön is látszik. De ami most van, azt nem lehet sokáig csinálni: egy ideig elmegy, hogy minden díszletet mi pakolunk le a kocsiról, jót is tesz, az ember jobban megbecsüli magát, de nálunk az ügyvezető mossa a ruhát, és ez hosszú távon felőröl.
Nagyon fontos lenne megérteni és megbecsülni a független működés lényegét, mert máshogy van minden, mint egy kőszínházban. De most csak a Szputnyikból kiindulva szeretnék erről a területről beszélni, mert én magam sem ismerem sok független csapat működését. Itt univerzálisabb egy-egy munkatárs, hiszen nem tudunk mindenre külön embert szerződtetni, ezért bele kell tanulni munkakörökbe, és besegíteni egymásnak folyamatosan - ez amúgy nagyon jót tesz a fejlődésnek és a csapatnak. Egy független társulat könnyebben tud mozogni méreténél fogva is, de azért is, mert sok esetben gondolkodik nemzetközi projektekben. A függetlenek nagyon jól tudnak gazdálkodni és nagyon megbecsülik a támogatást.
Ezt különben - írtam is a pályázatban - nem lehet így tovább csinálni. Nekünk az első támogatási összegünk 5 millió forint volt, most kapunk 28-at, ami a teljes működési összegünk ötöde-negyede. Mi nem feltétlenül több pénzt, csak tervezhetőséget szeretnénk. Az előző rendszerben legalább garantálták az összeget, amit szétosztottak. Lehetett tervezni. De most a kommunikációval, illetve annak hiányával, a kifizetések csúszásával azt sugallják, alulértékelik a függetlenek munkáját.
MN: Mit lehet itt tenni azon túl, hogy a szakma különböző fórumokon elmondja, hogy ez milyen rossz, mibe lehet kapaszkodni?
BV: Nem hiszek a panaszkodásban. Még akkor sem, ha joggal történik. Már az egyetemen is voltak olyanok, akik folyton a büfében ültek, és arról panaszkodtak, hogy milyen szar ez az egész, ahova járunk. Én leginkább próbáltam, akkor még éjjel is lehetett sokat dolgozni, ma már nem. Biztos minden lehet jobb. De ha valaki rendezőnek megy, vállalja a felelősséget a változtatásért. A színházban rajtad múlik, hogy milyen munkamorál alakul ki. A színházi szakmáról pedig azt gondolom, hogy sohasem volt összetartó. Ha valami összerántja őket, az általában ugyanaz a probléma. Hogy pénzt fognak elvenni. De olyan összeülést még nem láttam, amely valamilyen szakmai válság miatt alakult volna ki: "Hé! Nem vettétek észre, hogy unalmasak az előadások? Hogy mindenki ugyanazokat a darabokat veszi elő? Hogy nem elég friss, amit csinálunk?" Ilyen nem volt, de egy komolyabb közös szakmai koncepció kidolgozása is elmaradt. Én abban hiszek, hogy ha valaki kitalál valami jót, arra tud társakat találni, hogy megcsinálja. Optimista vagyok. Már az, hogy itt ülünk a Jurányiban, baromi jó.
