Musical

Bevisznek az erdőbe

Sondheim-Lapine: Vadregény - Into the Woods

Színház

Hű, de megváltozott ez a mese... - szól a jól ismert vicc poénja Piroska és a farkas új típusú találkozásáról útban a nagymama felé, s egész estés változatban első pillantásra ugyanezt a felismerést kínálja számunkra Stephen Sondheim életművének egyik fődarabja, az 1987-es Into the Woods.

A legismertebb Grimm-mesék sztorijait egymás mellé rendező, kifordító és meghosszabbító musical a Hevesi Sándor téren most végre eljutott a magyarországi ősbemutatóig, s minthogy még a Centrál Színház repertoárján is ott tudjuk az Egy nyári éj mosolyát, példátlan módon a főváros két pontján is találkozhatunk a 84 esztendős amerikai mester darabjaival. Ezt akár áttörésként is értékelhetjük, hiszen Sondheim alkotásainak sokáig nemigen sikerült helyet találni Budapest zenés színházi palettáján: egy legendás bukás az Erkelben, egy tiszteletreméltóan lagymatag produkció a Madách Színházban, semmi az Operettben... Ám mindez most változni látszik, s mintha mára nemcsak a színházcsinálók nyúlnának merészebben e sajátos témaválasztású, hangzásvilágú és szellemiségű darabokhoz, de a jelek szerint a magyar közönség gyomrát sem fekszi meg immár Sondheim igényessége, szarkasztikus humora és bölcselkedő-moralizáló hajlama.

Mi történik, ha egyszer komolyan vesszük azokat a meséket, amelyekkel a gyermekeink fejét tömjük? Mi is következik a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után? S általánosságban: mik a tetteink következményei, és hogyan vállaljunk felelősséget értük? Ilyen és ehhez hasonló kérdések olvashatók ki abból a hajtogatós mesekönyvből, amelynek lapjai közül a darab főszereplői előmásznak a nyitószám során: Hamupipőke, Piroska, Babszem Jankó és mind a többiek. Az első részben jól ismert történeteik megannyi bohózati elem és rácsodálkoztató groteszk humor kíséretében eljutnak a szokott boldog végkifejletig. A második részben aztán rövid úton kiderül, hogy a szerelmes természetű hercegek hamar elunják ám az idillt, s a boldogságot már házon kívül, egy várkastéllyal vagy épp egy üvegkoporsóval arrébb keresik. S ami még fontosabb, a mesebeliek kegyetlen vagy felelőtlen tettei következményekkel járnak: melodrámai, véres és közösségformáló, azaz kicsit sem mesébe illő következményekkel.

Harangi Mária mintakönyvből elővezetett, tisztes rendezésében mindez üdítő előadássá áll össze a Magyar Színházban: kis lötyögésekkel és enyhe nívóhullámzással, ámde mindvégig fenntartva a közönség rokonszenvét. A hullámzás leginkább annak tudható be, hogy azért a színpadon mindenestül mégsem egy igazi zenés színházi színészcsapat mozog, s ez az összjáték csiszolatlanságain éppúgy meg-megérződik, mint Sondheim olykor roppant összetett együtteseinek előadásában, mikromelodikájának helyenkénti elsikkadásában. Az operaházi vendég, Köteles Géza karmester mindazonáltal hatalmas eredményeket ért el, hiszen egészében érvényesen és élményszerűen szólal meg az igényes musical, s néhány vokális produkció bőven meghaladja a budapesti zenés színházi átlagot. A legnagyobb közönségsiker alighanem a kétszer is felhangzó Kínhalál (Agony) című számé és annak két hercegi előadójáé, Tóth Sándoré és Ágoston Péteré: a bővérű mese- és musicalparódia regisztere, a szélső romantika és a végletes egoizmus mozgásban és gesztusokban is végigvitt egysége - hagyományosan - a darab leghálásabb vonulata. A szerető-gondoskodó anyai szerepkört sajátosan értelmező, leányát toronyba záró Banya komplex figuráját a remekül éneklő Auksz Éva, a muzikalitását és abszurdba hajló játékhumorát Babszem Jankóként kamatoztató Szemenyei János és a gyermek után áhítozó, lótó-futó Pék és Pékné musicaljátszási maníroktól ment' alakítói (Gémes Antos és Holecskó Orsolya) ugyancsak learatták a nekik méltán kijáró tapsokat.

Nem vagy egyedül (No One is Alone) - szól a Vadregény utolsó előtti száma és egyszersmind utolsó slágere, szégyentelenül vállalva a darab naiv-egyszerű üzenetét. Igen-igen, az allegória kézenfekvő, az a "nagy sötétlő erdő" maga az élet: van, aki befelé, és van, aki már kifelé lépdel belőle, s nekünk figyelnünk kell a gyermekeinkre, és figyelnünk kell egymásra is. Galambos Attila magyarításának talán legnagyobb érdeme, hogy nemcsak a csúfondárosan szellemes szakaszokat, de ezeket a szemérmetlenül humánus passzusokat is híven tette át nyelvünkre. Merthogy Stephen Sondheim, aki annyi mindent tud a zenés színházról és általa a legkeményebb, illúziótlan valóságról, bizony tántoríthatatlan idealista és örök gyermek. Ha úgy tetszik, valódi mesébe illő figura.

Magyar Színház, április 26.

Neked ajánljuk