"Nem magamért mondom"

Törőcsik Mari színész

  • Csáki Judit
  • 2011.07.21 00:00

Színház

"Én nem vagyok normális" - mondja Törőcsik Mari, és hallom a hangján, hogy nem először merül föl benne a gondolat, amikor hosszas egyeztetés után végül egy vasárnap reggeli időpontban állapodunk meg. A hőhullám kellős közepén naponta kétszer próbál. Egy nyári éj mosolya címmel a Bergman-film alapján készül a Sondheim-zenével világhírűvé lett darab, melynek július 28-án lesz a bemutatója Keszthelyen.

Törőcsik Mari: Nem, nem mondta az orvos, hogy ne dolgozzak napi tíz órát. Sőt: azt mondta, örül, hogy ennyit dolgozom. Egyelőre nem látom azt az időpontot, amikor azt mondom: abbahagyom.

Magyar Narancs: Ahogy látom, ellenkezőleg: új és új dolgokba vág bele. A Nemzetiben a társulat tagjaként szerepel, de dolgozik ezen kívül...

TM: Na de ha még sosem dolgoztam Zsótér Sándorral! Hát csak nem hagyom ki, ha elhív a Figaróba, egy lakásszínházi előadásba... Amikor belépek a szobába, mind ott állnak, és kórusban mondják, hogy "én nem vagyok normális"; mert mindig ezt szoktam mondani. De azt sem hagyhattam ki, amikor nyolc évvel ezelőtt Vidnyánszky Attila hívott A szarvassá változott fiú anyaszerepére - ezt az előadást nagyon szeretem, miközben pokoli nehéz, noha tán tíz mondat mindössze. Nem is voltam jó benne sokáig, de aztán egyszer csak - éppen amikor itt, a Nemzetiben vendégszerepeltünk vele - rájöttem, hogyan kell csinálni: minden pillanatában a fiamat játszó Trill Zsoltra kell "rátapadni", az ő rezdüléseit figyelni, arra reagálni...

MN: Mi a véleménye a színház, a társadalom megosztottságáról - kit vagy mit tart felelősnek ezért?

TM: Politikáról soha nem beszélek.

MN: Vajon miért? Biztosan van véleménye.

 


Fotó: Németh Dániel

TM: Megmondom. Elmentem Stohl András tárgyalására. Engem Magyarországon még soha nem vett körül annyi kamera és újságíró, mint akkor - mozdulni sem tudtam. És az jutott eszembe, hogy amikor Cannes-ban megkaptam az Arany Pálmát, ott nem a vetítés utáni taps az igazi siker, hanem az, amikor az ember kimegy a teremből, és a lépcsősoron ott áll a közönség, és tapsol. Nem rögtön mentünk ki Maár Gyulával, hanem ő vagy húsz percig bent beszélgetett még Jacques Lang akkori kultuszminiszterrel. Biztos voltam benne, hogy a közönség ennyit nem vár. És amikor kimentünk, ott álltak és tapsoltak, ünnepeltek. Itthon Maár Gyulának a nevét sem írták le, az enyémet egy kis hírben azért igen, annyit, hogy megnyertem. Most meg: ekkora tömeget itthon én nem láttam. És... tudja, én soha semmit nem írok alá. Most sem írtam alá azt, amit Stohl ügyében számos kollégám aláírt. De amikor megkérdezték, milyen ítéletet várok, elmondtam, hogy megbízom a bíróságban, mert ha a bíróság ítéletében sem lehetne bízni, akkor vége a világnak. És attól, hogy valaki népszerű, nem szabad kivételezni vele, de keményebben elbánni sem. Elmondtam, hogy bízom egy enyhébb ítéletben. És ebből nem ezt adták tovább, hanem kitekerve egészen mást. Hát ennek nem akarom kitenni magam. Engem sem régen, sem most nem érdekeltek a különféle rendezők, igazgatók közti konfliktusok, ezt rólam mindenki tudja. Én egyrészt a Nemzeti tagja vagyok, vagyis a Nemzeti igazgatója az én igazgatóm, másrészt rendezőkben gondolkodom, azokban, akik bennem gondolkodnak.

 

MN: Megértem. De mégis érdekes, hogy...

TM: Mondok egy régi példát: mindenki tudja, hogy Zsámbéki Gábor és Schwajda György nem voltak jóban, beszélő viszonyban sem. De mindketten tudták, hogy én mindkettejükkel jóban vagyok. Ezért aztán ha Schwajda hívni akart egy színészt a Katonából Szolnokra, engem kért meg, hogy hívjam föl Zsámbékit. És Zsámbéki azzal vette föl a telefont, hogy "mondja, Mari, mit akar a Schwajda?". Én megmondtam, ő meg adta a színészt.

MN: Akkor ezt hagyjuk. Beszéljünk inkább erről a mérhetetlenül gazdag pályáról, ami még mindig újabb és újabb kanyarokat tartogat.

TM: Mérhetetlenül gazdag, tényleg. Ezt válaszoltam a rendszerváltás körül egy külföldi újságírónak, amikor megkérdezte, nem bánom-e, hogy nem egy szabad országban éltem és játszottam eddig. És azt feleltem, hogy sehol máshol nem lehetett volna ilyen gazdag pályám.

MN: S ha én azt mondanám erre, hogy miért ne lehetett volna?

TM: Tudom, miért. Mert én például nem tudok en suite játszani, vagyis nem tudom harmincszor lenyomni ugyanazt az előadást egy hónap alatt. Elkerülhetetlenül gépiessé válnak a gesztusok, a színészi megoldások, hiszen az ember egyfolytában ismétel. Tudok harmincszor játszani egy hónapban, de akkor ez hét-nyolc különböző előadás. Az egyik nap vígjáték, másnap pedig azzal megyek be, hogy "Vért, Jago, vért!" - ezt lehet. Mondok példát is az ismétlésre, mert láttam: Glenda Jackson igazán hatalmas színésznő, de amikor Londonban láttam egy előadásban, bizony, ezt is láttam rajta, és ez nagyon nem volt jó. De vannak más indokaim is: amikor odakint egy ekkora sztár játssza a főszerepet, mint ő, körülötte bizony nem mindig nagyon jó színészek vannak - és én ezt sem szeretném. És ami még nagyon fontos: kevés a jó rendező a nagy sztárok körül. Itthon meg ebből a szempontból is elkényeztetett engem a sorsom: több is jutott.

MN: Kik is?

TM: Gellért Endre, Major Tamás; aztán Grigorij Konszkij, akivel Arbuzov Tányáját csináltuk - ő nem volt nagy rendező, de fölnevelt rengeteg generációt, és máig hallom, ahogy a nézőtérről felszól: "enyergicsnij", ami persze nem a kiabálást, hanem a belső energiát jelentette. Ez a belső energia éppen úgy benne van egy sikolyban, mint egy suttogásban, ugye, világos? Utána volt még Harag Gyuri - az egyik legnagyobb magyar rendező volt. Aztán jött Ljubimov - nemcsak játszottam nála, hanem minden előadását láttam. Aztán jött Taub, a román iskolából - és a Száz év magányban nagyon jól dolgoztam vele. Benne hinni kellett - aki hitt benne, az jól dolgozott vele. Iglódinak, ennek a nagyszerű színésznek is volt egy korszaka, amikor nagyon jó volt vele dolgozni. És: mi valaha együtt lobogtunk a Major zászlaján.

MN: Schwajda György?

TM: Fölfedezett magának, és ez nagy dolog. Annak idején Major is tíz évig tartott, miközben egyre-másra küldtek el a pályáról. 't ez nem érdekelte, gondolkodott és bízott bennem - és ezért lehettem én szerény, mert egy ekkora rendező bízott bennem. Schwajda másként bízott bennem - és az ő színházában is tíz évig dolgoztam, mert ő is gondolkodott bennem. Ezért hülyeség ez a rendezőcentrikus kontra színészcentrikus színház. Színész nélkül nincs színház, de a színészben a rendezőnek kell gondolkodnia; neki kell tudnia, hogy Othellóban vagy Hamletben lenne jó. És azt kell megrendezni. Sok színésznek az a tragédiája, hogy a sors nem hozza össze őket nagy rendezőkkel - nekem ebből a szempontból is szerencsés pályám volt. Schwajdára visszatérve: egy nagy mestert neki köszönhetek - Vasziljevet. Akivel legalább háromszor váltak el úgy, hogy köszönés nélkül egymásra csapták az ajtót, de valahányszor hívni lehetett, azonnal hívta. Én mindenképpen a Nemzetibe szerződtem volna, de nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy Vasziljev ott rendezi a Lear királyt, csak nőkkel, fantasztikus szereposztásban. Aztán jött egy új igazgató - és Vasziljev nem jött. De nekem jött egy másik mester: Zsámbéki Gábor. Akire annak idején rávágtam az ajtót a Nemzetiben - elmondhatom ezt nyugodtan, hiszen az egyik legjobb barátom.

MN: Ekkor történt, hogy két évre a pályát is otthagyta? A hetvenes évek legvégén.

TM: Igen. Mert azt mondtam, ez itt nem iskola. Talán épp maga kérdezte Zsámbékit és Székelyt egy interjúban akkoriban, hogy miért van ott konfliktus még azokkal a színészekkel is, akik annyira várták őket. És azt mondták, azért, mert ezeknek a nagy színészeknek mindent vattába kell csomagolni, csak úgy lehet beszélni velük. Mondták ezt rám is, akinek Major A szecsuáni jólélek nyilvános főpróbáján is fölordított a színpadra, hogy "hangsúly". Na, akkor nagyon dühös voltam, mert nekem mindent lehet mondani, de ha ott van a közönség, az más. Aztán bocsánatot kért, hogy a nagy izgalomban elfelejtette, hogy ott van a közönség. Zsámbékinál beugrottam két szerepbe, de az első igazi találkozás a Szent György és a sárkány volt. Nagyon nehéz volt, de jól dolgoztam vele - és az utolsó előadásokra már kezdtem is jó lenni, bár volt egy monológ, amit sosem tudtam megcsinálni. Tudja, én imádok próbálni, de olyan nagyon boldogan, "örömködve" szeretem csinálni. Zsámbéki meg udvarias volt, figyelmes volt, visszafogott volt - hiába mondtam neki, hogy kiabáljon nyugodtan. És az egyik próbán - ott voltak a fiatalok is a színpadon - éppen térdeltem, előreborulva, lehettem már vagy hetvenéves, és valahogy nem ment tovább. És akkor odaszóltam Zsámbékinak: "Gáborom, jöjjön már ide, boruljon le itt előttem, és mondja azt, hogy Mariska, olyan jó magával dolgozni." Erre fölnevetett, hogy ő ilyet nem szokott. Mondtam neki: "Gáborom, szokjon. Maga soha nem tud annyira unni engem, mint én saját magam. És azért jöttem el ide, erre a pokolian nehéz szerepre, mert nekem mindig kell valaki, aki elhiteti velem, hogy érdemes."

MN: Ma is így van? Még mindig bizonyítani kell?

TM: Mit gondol, miért mentem el a Maladypébe dolgozni? Persze hogy kell. És akkor mondtam Zsámbékinak, hogy ha én két hét alatt nem csináltam egyetlen olyan pillanatot, amit muszáj megdicsérni, akkor nekem el kell mennem a színháztól. Szóval "megneveltem". Szóltam neki, hogy most ezt dicsérje meg, most azt. Remek próbák voltak, sok röhögéssel. Nagyon jó barátom lett.

MN: Olyan sok barátja van! Találkozik velük?

TM: Ritkán, sajnos, mert nincs idő. Most is napi nyolc órát próbálok, de holnaptól már tízet. Most jönnek az angolok, a rendező Trevor Nunn asszisztense, és mindent szigorúan ellenőriz; még az is rögzítve van, mivel kell fölszegni a ruhát. De mert én a Vasziljevnél már játszottam "kottából", ismerem ezt a módszert. Többször is nemet mondtam, aztán mégis elvállaltam; tudja, a hiúságom nem hagyott nyugodni: ezt a szerepet Judi Dench is eljátszotta. És most ezért döglöm bele a munkába.

MN: A kritikával jóban van?

TM: Kezdetben nagyon nehéz volt, mert nemigen fogadtak el. A vágóhidak Szent Johannájában minden elképzelhető rosszat leírtak rólam: nem tudok beszélni, nem tudok mozogni, a színpadon nem vagyok személyiség, és utána zárójelben írták le a nevem. A Major ebbe belerokkant, annyira fájt neki. Utána megcsináltuk a Varsói melódiát, ami nem a drámairodalom csúcsa, ugyebár; emlékszem, rengeteg gyorsöltözésem volt benne, mindössze néhány próbát kaptunk a Katonában, szóval nehéz dolog volt - és emlékszem, a premieren Honthy Hanna ott ült az első sor közepén, és valahányszor nevetés volt, mindig megjegyezte az ő felejthetetlen intonációjával, "hogy milyen édes ez a Mari!". Azt hittem, elsüllyedek a színpadon. Nagy siker lett. És akkor valahogy elfogadtak. Addig két kritikus hitt bennem, akik nagyon szerették Major Tamást: Molnár Gál Péter és Koltai Tamás. Ma már nagyon elfogultak velem, nagyon szeretnek. Jólesik.

MN: Megvannak vajon a régi előadások képei, kritikái? Gyűjtötte őket?

TM: Semmi nincs meg. Nincs hely. De a nővéremtől, aki vidéken élt, és nagyon kevés előadásban látott, egyszer kaptam ajándékba egy albumot, a lányomnak szánta, amiben a létező összes cikk és kép benne volt a magyar szerepléseimről. Belenézegettem. És utána azt mondtam magamban: lehet, hogy kezdetben igazságtalanul bántottak annyit, de később nagyon elkényeztettek.

MN: Mit szólt volna, ha a lányából színésznő lett volna?

TM: Én mindig azt mondtam neki, hogy szeretném, ha nem lenne színésznő. De a gyerekeimről nem akarnék beszélni.

MN: Mintha manapság kevésbé lenne fontos a színház. Érzékeli ezt?

TM: Én nagyon fontosnak tartom, hogy a kultúra és benne a színház az igazi értékén legyen kezelve - és bánt, hogy nem így van. Jó lenne, ha a közszolgálati tévé sokkal több színházi előadást mutatna meg a közönségnek, azoknak, akik a színházba nem jutnak el. Jó lenne, ha a színház ünnepein, a pécsi találkozón vagy a kritikusdíj átadásán ott lenne a közszolgálati tévé, és megmutatná a színház legjavát, megannyi értékét. Kétszer egy évben van erre igazi alkalom - ez nem olyan sok. De megtudhatná belőle az ország, melyek a legjobb előadások - és hátha valaki azt mondaná Miskolcon, hogy akkor utazzunk már el Pestre, és nézzük meg... Képtelenség, hogy ne tudják, ki az a Fekete Ernő, aki a világ legnagyobb színházaiban játszotta már el az Ivanovot, és kapott rá mindenféle díjat. Remélem, nem veszik tőlem nagyképűségnek: nekem már nem számít, hogy eggyel többször megjelenjek a képernyőn, vagyis nem magamért mondom. Ötvenhat éve vagyok a pályán - ez már nem rólam szól. De a közszolgálati tévének ez kötelessége lenne: tudósítson arról, mi van a színházban, mutasson előadásrészleteket, beszélgessen a színészekkel. A színház számára ez létkérdés.

MN: Régen több színházi közvetítés volt, ez kétségtelen...

TM: Nehezen hasonlítható öszsze. Más értelemben ugyanis mozdíthatatlanok voltunk; hiába szerettem volna én együtt játszani, mondjuk, Gábor Miklóssal, ez nagyjából olyan lehetetlen volt, mintha a Richard Burtonnel szerettem volna játszani - mindketten be voltunk betonozva a saját színházunkba, sokat játszottunk, nem lehetett egyeztetni. Viszont állandóan összefutottunk a rádió pagodájában, a tévében pedig rengeteg tévéjáték és tévéfilm készült.

MN: Kezdené ma elölről?

TM: Tudja, mit mondott Fellini, amikor a második világháborúról kérdezték? Hogy akkor voltak húszévesek. Hát igen. Így vagyunk megteremtve. Hál' istennek.

MN: S ha ma kezdené, mit tenne másképp?

TM: Nem tudom. A fiataloknak azt szoktam mondani, hogy sajnálom őket, mert ma nincs idő. Rögtön kell siker, rögtön a csúcson kell lenni. Rólam annak idején tíz évig írták egyfolytában, hogy ne kísérletezzenek velem a színházban. A közeg tartott életben, a kollégák és a közönség. Ma nincs erre tíz év - és nemcsak itthon nincs, de sehol a világon. Figyeljen ide, ma engem nem vennének föl a főiskolára.

MN: Miért?

TM: Mert a felvételire monológokat kell hozni. Hát a monológ az nagyon nehéz dolog, az az előadás után jön. Én általában a koromnál idősebb szerepeket játszottam, és Major Tamásnak harminchat évesen megcsináltam a Júliát. Talán az erkélyjelenetet el is tudtam játszani, arra büszke vagyok. De a méregmonológot soha nem tudtam jól elmondani - és negyvenkét évesen egyszer fölriadtam Velemen, és rájöttem, hogyan is kellett volna elmondani. Ma erre nincs idő - nincs idő megtanulni a szakmát, mert azonnal teljesíteni kell.

MN: Megnézi néha a régi előadásait? Akkoriban még fölvette a tévé.

TM: Nem bírom visszanézni magam a régi előadásokban. A hatvanadik születésnapomra Maár Gyula készített egy összeállítást, és mondta, hogy beletett két színházi monológot; az egyik az Úri muriból Rozika volt - tisztán élt bennem, hogy olyan rossz voltam benne, mint a bűn, csipogtam elviselhetetlenül. És visszanézve olyan volt, mintha már Brechten is túl lettem volna. Ezt teszi a rendező a színésszel. Nézze, én ma rengeteget tudok a színészetről - nem bánom, ha nagyképűen hangzik is -, és ezt mind a mestereimtől tanultam. Én tanulni akartam, hittem a mestereimnek, mert tudtam, hogy bíznak bennem. És néztem a többieket, a kollégáimat - abból is sokat tanultam. Az ötvenes évek végén a Nemzetiben Bojan Stupica rendezte Krleza A Glembay Ltd. című darabját. És amikor Básti Lajos vitatkozni kezdett vele, mondván, hogy nem érzi jónak az instrukciót, a rendező azt mondta: "Nem kérem, hogy jónak érezze, csak menjen oda az ablakhoz, számoljon ötig, forduljon meg, és mondja a szöveget." És Básti megcsinálta - és egyszer csak jónak érezte. Mert az ember mindig biztosan megérzi, ha igazi rendezővel áll szemben. Viszszatérve az Úri muri Rozikájára: egyszer bejött hozzám az isteni Mészáros Ági, aki szintén játszotta ezt a szerepet, és azt mondta, "én nem tudtam, hogy ezt a monológot így is el lehet mondani".

MN: Mondott már ilyet fiatal színésznek?

TM: Egyszer azt mondtam Vass Teréznek, amikor elküldték a Nemzetiből, hogy "nem voltál igazán jó Cordelia a Lear királyban, de én rosszabb Cordelia voltam, mint te, pedig idősebben játszottam. És vérzik a szívem, hogy nem vagy itt, és nem állhatok melletted". És azt is mondtam még neki, hogy "ma egyedül te játszhatnád el a Körhintát azok közül, akiket ismerek". Most mennem kell. Folytassuk máskor, jó?

Törőcsik Mari az Ördögkatlan fesztivál fővédnöke

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.

Angyalbőrben

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Megnyíló életek

  • Rádai Andrea

Az előadás legnagyobb részében a holokauszt-túlélő 97 éves Katona Éva, Göndör László nagymamája testetlen hangként jelenik meg, mintha ott lebegne a lelke felettünk. Ezt az érzést érdekes módon elsősorban nem a mulandóság melankóliája táplálja, hanem az előttünk megnyíló életek gazdagsága miatt érzett öröm.

Ők így csinálják

  • A szerk.

PTSD – csúnya betegség, az van nekik, szegény Fidesznek, poszttraumás stressz szindrómájuk, immár vagy negyedszázada.

Magyarország farhátra megy

  • A szerk.

A Farhát-kormány legújabb népélet-javító intézkedését rögzítő 06/2022. (01.14.) sz. korm. rend. szövege, s ez mindenképpen a dicsőségére válik, precízen kitér arra, hogy az a kereskedő, aki a rendelet valamely utasítását megszegi, milyen szankciókkal sújtható.