Magyar Narancs: Hogy miért volt szükség a reformkori Magyarországon, a függetlenedés, a nyelvhasználatért folytatott harc és a nemzeti romantika korában nemzeti színházra - ezt könnyen el tudjuk képzelni. De mi hívta életre ezt a "műfajt"?
Imre Zoltán: A legelső példa a Comédie-Francaise, a francia udvari színház megalapítása 1680-ban, amely XIV. Lajos birodalmának egységét kívánta tükrözni. Hatvan évvel később II. Frigyes porosz király határozta el, hogy - ez később is visszatérő, fontos momentum - a fővárosban, Berlin közepén építtet egy emlékművet, az operaházat, hogy a német nemzet összetartozását kifejezze. Majd 1766-ban a hamburgi polgárok is ráeszméltek, hogy nincs egységes Németország, és a színházukból létrehozták a Hamburgi Nemzeti Színházat mint ennek kifejezését. Meghívtak egy drámaíró-dramaturgot, bizonyos Lessinget, aki a pár évvel később a mannheimi - szintén nemzeti - színházban tevékenykedő Schiller nevű fickóval közösen tulajdonképpen kidolgozza a nemzetiszínház-elképzelést.
MN: A Habsburg Birodalomban azonban sajnálatos bonyodalmakhoz vezet, hogy a kelleténél több nemzet él egy államon belül.
IZ: Pontosan. II. József a bécsi Burgtheatert 1776-ban átkeresztelte Hof- und Nationaltheaterré. Ezzel a gesztussal, akárcsak a nyelvtörvénnyel, a birodalom homogenizációját kívánta előmozdítani. Akarata ellenére azonban példát is mutatott: a birodalom népei is felismerték a színház ideológiai jelentőségét. A Kárpát-medence, sőt Kelet-Európa ilyen intézményei alapvetően ellenreakcióként jöttek létre. A magyarok színházát az osztrák elnyomás hívta életre, az Újvidéken 1861-ben alapított szerb nemzeti színház viszont a magyar elnyomásra adott válasz. A régió minden nemzete létrehozta a saját nemzeti színházát. A tizenkilencedik században ezek - a nemzeti sajtóval és az iskoláztatással együtt - egyrészt az elért vagy vágyott függetlenség szimbólumai lettek, másrészt pedig a kolonizáció és a homogenizálás eszközei. Azt üzenték: aki ezen a területen él, az ennek a nemzetnek a része, amelynek ez a kultúrája és ez a nyelve, amely ebben a színházban megjelenik.
MN: A nemzetiszínház-elképzelés tehát egy leszűkítő és kirekesztő nemzet- és kultúrafelfogásból születik?
IZ: Nem feltétlenül. 1837-ben nyílt meg a Pesti Magyar Színház, amelyet a köz a magyar nemzet színházaként fogadott el, s 1840-től így is hívták. A nyitóelőadás az Árpád ébredése Vörösmartytól, amely - ezt tanítják a középiskolában - tulajdonképpen nemzeti program: a magyarság ébredését jelenti be, legitimálja a színházat mint hivatást, és meghatározza a nemzet részét képező társadalmi csoportokat. Arról viszont színháztörténetünk következetesen hallgat, hogy ez csak az este bevezetője volt. Ezután egy ötfelvonásos Coriolanus-átirat, a mára méltán elfeledett német szerző, Eduard von Schenk tragédiája, a Belizár következett. Ez volt a főműsor, nem az Árpád ébredése. Egy német darab, amelyet a Pesti Német Színház is sikerrel játszott.
MN: Ami miatt nyilván rögtön nemzetietlennek bélyegezték őket.
IZ: És a színháztörténet a mai napig igyekszik kitörölni ezt a szégyenfoltot a nemzet templomának históriájából, ahelyett, hogy megpróbálná megérteni. Nem nemzetietlenségből esett erre a választás. Egyrészt a színháznak a multikulturális Pest-Buda közönségét kellett kiszolgálnia, ahol a magyarság nyelvileg kisebbségben volt. A Belizár bemutatása üzenet: számítunk azokra is, akik itt élnek, nem beszélnek magyarul, de rendelkeznek hungarustudattal. A nem magyar anyanyelvű népesség tulajdonképpen a 19. század végéig a közfelfogás szerint a nemzet részét képezi, és ezt a teátrum ezzel elismerte. Másrészt, amikor a magyar színház műsorra tűzi a város német nyelvű színházának látványos színpadra állítást igénylő sikerdarabját, azt is demonstrálja, hogy van olyan jó - technikailag, szakmailag -, mint a vetélytárs. Amire szüksége is van, hiszen piaci alapon működik, és az állami dotáció megindulása után sem élne meg jegybevételei nélkül. Harmadrészt pedig a szigorú osztrák cenzúra ellenére a Coriolanus-történeten keresztül beszélhet függetlenségről, hazaszeretetről, árulásról, azaz mindarról, ami a kortársaknak fontos volt.
MN: Már a nemzetiszínház-gondolat megjelenésénél ott volt a politika. Ez a hagyomány később is folytatódott, manapság meg virágzását éli. Miért ennyire fontos ez a művészeti intézmény?
IZ: Először is: mert szimbolikus emlékműnek tekintik, amely egy egész nemzetet reprezentálhat. Ráadásul nagyon sokáig a színház az egyetlen olyan közösségi tér, ahol tömeg rendszeresen összegyűlhet. Így nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is megmutathatja a nemzetet: a megjelenő testek metonimikusan jelölik a nemzet testét. Sőt virtuális léte is van, amely gyakran független attól, hogy mi zajlik az épületben: minden magyar polgárnak van víziója a nemzet színházáról. Színházhoz és sporthoz nálunk mindenki ért.
MN: A mai elvárások konszenzusos eleme, hogy a Nemzeti elitszínház legyen. Korábban is így volt?
IZ: Már az Árpád ébredésében is megfogalmazódott egyfajta elvárásrendszer: legyen olyan színház, amely klasszikus és félklasszikus magyar és külföldi darabokat vegyesen játszik, magas színvonalon, és amely mindeközben megjeleníti a nemzet egységét s múltját-jelenét-jövőjét. Más kérdés, hogy jó ideig minden műfaj megjelent itt. A játszott darabok jó része francia vígjáték, még a Paulay-korszakban, az 1880-as években is. Csak a 19. század végén válik populáris színházból kifejezetten elitintézménnyé. Ennek része az is, hogy Budapest metropolisszá válásával a közönség rétegződik, s a különböző színházi műfajok külön játszóhelyet kapnak. 1875-ben a népszínművek és azok közönsége átkerült a Népszínházba, 1884-től az opera és a balett az operaházba tette át székhelyét, majd a századfordulón megnyílt a Vígszínház, a Király és a Magyar Színház, s így kikerültek a könnyű műfajok, a bohózatok és az operettek.
MN: Honnantól datálható a ma is alkalmazott retorika, amely a szakmai kísérletezést nemzetellenesnek, de legalábbis a nemzet színházába nem illőnek állítja be?
IZ: Ez már a Horthy-korszak vívmánya. Az 1883-ban Az ember tragédiáját színpadra állító Paulay Edét még azért dicsérik, mert a korszak kísérletező műhelye, a meiningeni színház szcenírozási elveit alkalmazza a Nemzetiben. Az 1920-as években azonban rengeteg a változás a világban, a magyarság emlékezethelyei közül sok elvész vagy idegen fennhatóság alá kerül, és így megnő a Nemzeti mint emlékhely jelentősége. És egy ilyen helyen minden változ(tat)ás bizonytalansággal jár. 1928-ban a Thália Társaság kísérleti műhelyéből érkezett igazgató, Hevesi Sándor bejelenti, hogy a két év múlva esedékes Katona-centenáriumra meg akarja rendezni a Bánk bánt, és ehhez átírná, meghúzná a darabot. "riási botrány. A vármegyék feliratokban tiltakoznak, minden kulturális notabilitás megszólal, a parlament egyik képviselője pedig interpellál: Katona forogni fog a sírjában, ha ez megvalósul. Nem tudják elfogadni, mert azt gondolják, hogy amit addig a színpadon láttak, az a teljes mű. Félnek, hogy megváltozik a jelent a múlttal összekötő (előadás-)hagyomány. De az 1980-as években a Székely Gábor - Zsámbéki Gábor-vezetésnél is azt kifogásolják, hogy a Nemzetiből avantgárd színházat csinálnak. Le is váltják őket! A szégyenletes szélsőjobb ideológiák pedig már a 20-as években aktivizálódtak, sajnos a maihoz hasonlóan. 1927-ben bemutatják a zsidó értelmiségi, Szomory Dezső darabját - A Nagyasszonyt - Mária Teréziáról! Botrány. Az előadás alatt utcai tüntetések vannak, a színház körül rendőrkordon. A szélsőjobbosok beülnek a nézőtérre. Nem kiabálnak, minden szón nevetnek, majd tapsolnak. A korszak sztárja, Márkus Emília a színpadról kéri a közönséget, hogy legalább rá legyenek tekintettel. Lemegy az előadás, aztán a minisztérium leveteti a műsorról. A harmincas évek végén Németh Antal igazgatót is támadják, ha olyan szerzőt választ, aki nem felel meg a szélsőjobb nézeteinek. A mai (szélső)jobboldal Nemzeti elleni antiszemita, avantgárdellenes támadásainak számos előzménye van, újdonságnak csak a homofób szólam tekinthető.
MN: Hát, ez nem sok.
IZ: A Nemzeti ellen most folyó hadjárat európai országban vérciki. Nemcsak az előadásokat nem ismerő, nevetségesen tájékozatlan (szélső)jobboldali képviselők felszólalásai botrányosak, hanem az is, hogy a kormány ezekre mint "komoly" felvetésekre reagál. Ahelyett, hogy azt mondaná: menj haza, fiam, s olvasd el a János vitézt, és ne szólj olyanról, amihez nem értesz. Ezek még a színház teljesítményétől függetlenül is minősíthetetlen reakciók. Ráadásul a Nemzeti élén most olyan igazgató áll, aki radikálisan véghezviszi azt, amit a pályázatában megfogalmazott. Ez ritkaság. Nem gondolta újra a színház struktúráját, de újragondolta annak feladatát. Olyan színházat hozott létre, amelynek arca van, karaktere, s amely reflektál a multikulturális világra. Európai Nemzetink van - szégyen... Ez a története során nagyon ritkán sikerült. Nem ezt várjuk ugyanis a színháztól, hanem valami szépet, andalítót. Az egri igazgató, Blaskó Balázs fejtegetése a "reményszínházról" sem új gondolat. Már Madáchot is azért bírálták, mert túl pesszimista. A műalkotásnak az a feladata, hogy tükröt tartson, de fel is emeljen, mondták a kor jelentős magyar gondolkodói - Erdélyi, Gyulai, Beöthy. A szocialista realizmusnak szintén alapelvárása volt a pozitív végkicsengés. Ezt a hagyományt viszi tovább a reményszínház és a hozzá hasonló, egyszerűsített elméletek. Ahelyett, hogy végre azzal foglalkoznánk, mit gondolunk a kultúráról, a művészetről, a színházról. Hogy szórakoztasson? Hogy szembesítsen? Hogy rákérdezzen, mit is csinálunk a színházban, és milyen problémák vesznek bennünket körül az életben? Vagy talán azt, hogy még sok másfajta színház is létezhessen, egymással párhuzamosan? Egymással, a közönséggel, a közeggel határon innen és túl - dialógusban.
Névjegy
A University of Londonon szerzett doktori címet, különböző ösztöndíjakkal éveket töltött Londonban és Skóciában. Az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének és a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek az oktatója, a Theatron folyóirat társszerkesztője, a Természetes Vészek Kollektíva dramaturgja. Legutóbbi kötetei: A színház színpadra állításai (tanulmányok); Szigorúan bizalmas. Dokumentumok a Nemzeti Színház Kádár-kori történetéhez (szerkesztés, Ring Orsolyával).
Egy radikális koncepció
A Nemzeti Színház 2007-es igazgatói pályázatán Imre Zoltán Hudi Lászlóval közösen indult. Végül Alföldi Róbert kapta a kinevezést, de Imre és Hudi elképzelései ma is provokatívak és elgondolkoztatóak. "Megpróbáltuk átgondolni a magyar színházi működést, és ebben a rendszerben újrafogalmazni a Nemzeti Színház szerepét. Azt gondoltuk, hogy több lehetne, mint az egyik kőszínház, amelyik persze a tőle semmiben nem különböző intézmények támogatásának többszörösét kapja. Elgondolásunkban a Nemzeti koprodukcióban hozna létre előadásokat különböző kőszínházakkal és alternatív csoportokkal, határon innen és túl. Az előadásokat befogadja, utaztatja, ezáltal az egész szakma és az egész nemzet részesülhetne a nemzet színházából. A Nemzeti feladata a Magyarországon élő, horizontálisan és vertikálisan tagolt társadalmi csoportok összességének képviselete és megszólítása lehetne. Tematizálnia kellene a kurrens társadalmi problémákat, és el kellene jutnia oda, ahol ezek a problémák a legerősebben jelentkeznek." A részletesen kidolgozott, a magyar színházi életet alapvetően átrendező koncepcióról érdemi vita nem igazán alakult ki, szakmai körökben is megvalósíthatatlannak tartották. Bár így működik a skót és a walesi nemzeti színház is, a pályázatokat elbíráló kuratórium indoklása szerint nálunk erre "még nem érett meg a helyzet".
