Magyar Narancs: Mindjárt indul a színházi évad. Ha visszatekintesz az elmúlt, teszem azt, öt évre, látsz távlatosan kiemelkedő eseményt, tendenciát a magyar színházban? Csak nekem tűnik úgy, hogy a színház és a pedagógia egymásra találása - tantermi színház, színházi nevelés stb. - az egyetlen nagy innováció az utóbbi időben?
Schilling Árpád: Nem, ezzel egyetértek. Szerencsére sok alkotó és társulat nyújt megbízhatóan magas színvonalat, és egyes intézmények, mint például a MU Színház vagy a Jurányi Inkubátorház, különféle újításokkal lepnek meg minket, de az egyértelműen érzékelhető, hogy nem használjuk ki eléggé az előadó-művészetben rejlő potenciált. Amikor 2008-ban feloszlattam a Krétakör Színház társulatát, akkor nemcsak a saját munkánkról fogalmaztam meg radikális véleményt, hanem általánosan is azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Az innováció hiánya a szakma és a kultúrpolitika közös felelőssége. Ha lett volna strukturális reform az intézményi és pályázati rendszerben, ha a fiatal alkotók emancipációja időben elkezdődött volna, egyáltalán: ha a szakma, a kritika és a politika elvárta és díjazta volna az innovációt, akkor valószínűleg több izgalmas kísérlet születik, illetve jobban ki tudnak bontakozni olyan folyamatok, amelyek azért így is elindultak - csak szükségtelen áldozatok árán. Az összművészeti előadások - a zene, a színház, a tánc, esetleg a cirkusz együttműködése - vagy a médiaművészet térhódítása Európában évtizedes folyamat, amelynek nálunk is mutatkoznak az első jelei, de ezt sem a szakírás, sem a pályázati szisztéma nem emeli ki, nem segíti elő. Az is igaz ugyanakkor, hogy nem látom az új szemléletű alkotók hadát, akik szétfeszítenék a létező kereteket.
MN: Az utóbbi évek fontos jelensége az is, hogy a színház a közbeszéd központi terepévé vált. Elsősorban a Nemzetire és Alföldire gondolok - a múlt hét legfontosabb közéleti eseménye például egy színházi bemutató volt, melynek kapcsán tömegek bocsátkoztak esztétikai fejtegetésekbe és gondolkoztak közben Istenről, hazáról. Ugyanakkor az István, a király - mint írod róla a Vasárnapi Hírekben megjelent publicisztikádban - nemzeti giccs, a róla folyó beszéd színvonala alacsony. Van akkor ennek a felfokozott figyelemnek önértéke?
SÁ: A Nemzeti Színház körüli cirkusz valóban alacsony szinten zajlott. Gondolkozhattunk volna a Nemzeti Színház küldetéséről, szerepéről, struktúrán belüli helyzetéről, de hát ezekről a kérdésekről néhány felszínes lózungon kívül egy vak hang fel nem röppent. Vagy arról beszéltek, szabad-e valakit elítélnünk vélt szexuális orientációja miatt, szabad-e ilyen pályázatot lebonyolítani, szabad-e így visszaélni a politikai befolyással, vagy arról, hogy itt az ideje, hogy a magyarság visszafoglalja magának a templomát... Hogy mi a bánat az a Nemzeti Színház elnevezésű állami fenntartású intézmény, arról nem volt szó. Az István, a királyt övező polémia inkább rávezetett érdekes kérdésekre: mi az, hogy ünnep, létezik-e nemzeti mű, milyen a viszonyunk a történelmünkhöz. Hogy ezek a kérdések fölbuggyannak, és itt vannak előttünk az asztalon, az jó, és az újságíróktól a színházi szakmán át a szociológusokig sokak feladata, hogy a válaszkeresésünk értelmes legyen. Fontos részlet, hogy az István, a király elsősorban azért képes élesen felvetni ezeket a kérdéseket, mert ott áll mögötte Szörényi Levente. A Nemzetivel szembeni ostoba vádak arról szóltak, hogy a magyarság e kegyhelyét meggyalázzák oda nem való emberek, tehát volt ez a politikai ti és mi, és ebből nem is tudtunk kikeveredni. Szörényi sokkal bonyolultabb helyzetet állított elő azzal, hogy a művészet szabadsága mellett állt ki a pártpolitikai szervilizmus ellenében. Így az ügyet nem lehet félresöpörni azzal, hogy ez liberális vircsaft. Ez is azt mutatja, hogy a jobboldali értelmiség, a jobboldal ikonjainak átgondolt felelősségvállalása nélkül a magyar közösség nem tud előrelépni. Nekik morális kötelességük lett volna előállni, mondjuk, amikor kétszáz jobbikos üvöltve buzizik a Nemzeti Színház előtt. Nemcsak szolidaritásból, hanem önös érdekből is. Mert amikor a befolyásos kormányközeli publicista, Bayer Zsolt azt írja, hogy az István, a király ilyen vagy olyan értelmezése ideológiailag elfogadhatatlan, az minden alkotó, tudós és gondolkodó ember szabadságát sérti.
MN: Szakmai szolidaritásból és egyenes, bátor beszédből nem csak a jobboldal, az egész szakma meglehetősen rosszul vizsgázik.
SÁ: Szerintem már magát a szolidaritás szót sem értik sokan. Bratyizás van és gyűlölködés. Mindkettő megfojtja az értelmes beszédet. Dörner György és Vidnyánszky Attila kinevezésével ezer probléma volt, de az, amit a sajtóban és a színházi büfékben is sűrűn lehetett hallani, hogy szegény Márta Pista és szegény Alföldi Robi elveszti a színházát, nem lényegi kérdés - ez ugyanis a pályázati rendszer természetes velejárója. Aminek a hibáiról érdemes lenne vitát nyitni, de a jelenlegi színigazgatói kar erre látványosan nem képes. Mikor hallottunk igazgatókat vagy akár politikusokat arról beszélni konferencián vagy pódiumbeszélgetésen, hogyan kellene vezetni egy ilyen intézményt, vagy hogyan kellene átalakítani a pályázati struktúrát? Abban még esetleg tudunk szolidárisak lenni, hogy védjük egymás pozícióit, de a szakma egészéért érzett felelősségnek, a párbeszédre való nyitottságnak nyoma sincs.
MN: A jó hangulat kedvéért három szívemnek kedves műhelyt említek: a Radnótit majd' harminc éve vezeti Bálint András, a Katonát Zsámbéki vitte húsz évig, majd átadta a színháznál negyedszázada dolgozó főrendezőnek, Máté Gábornak, az Örkényt pedig kilenc éve irányítja Mácsai Pál, és az utóbbi idők kinevezéseit elnézve valószínűleg azzal járunk a legjobban, ha ez még kilenc vagy tizenkilenc évig így is marad. De ez a változatlanság akkor is egészségtelen.
SÁ: Nagyon fontos, hogy amit most mondok, az független az egyes színházak művészi színvonalától és missziójától. A struktúrával van baj, annak zártságával, és erre a kérdésre nem tudunk rátérni időtlen idők óta, mert a rendszer bírálatát mindenki személyes támadásnak veszi. Kádár-kori beidegződés, hogy az a fontos, ami a színpadon történik, a többi nem számít. Mindegy, milyen a szisztéma, csak legyen jó a rendezés meg a színészi játék. Amikor elkezdünk sopánkodni, hogy összeomlik az alkotmányosság, akkor nem tudok másra gondolni, mint hogy: kedves kolléga, a saját szakmád struktúráját, azt érted? Egy szakma tud működni alkotmány nélkül? Az neked belefér, hogy a színház a te hitbizományod, de ha az ország Orbán hitbizománya, az gáz? Ezt szorgalmazzuk páran már vagy tíz éve, hogy kell a magyar színháznak egy szabályrendszer. Egy színházigazgatónak kutya kötelessége lenne felismerni és képviselni, hogy ki kell nyitni a kapukat, lehetőséget kell adni a megújulásra. Említettél három budapesti színházat. Mikor hallottunk arról értelmes vitát, hány színháznak, milyen céllal és támogatási rendszerben kell működnie a fővárosban? De erre esélyünk sincs, mert minden igazgató csak a saját társulatát és a saját koncepcióját védi. Szabó György kényszerű háttérbe szorulása óta nincs olyan színházvezető, aki kellő tapasztalattal rendelkezne, és ne kizárólag a saját intézménye érdekeivel lenne elfoglalva, aki az egész intézményrendszer innovációját tartaná a szeme előtt.
MN: Ezt a részét, az ignoranciát nem próbálnám mentegetni, de azért azt legnagyobb ellenérzéseink közepette is el tudjuk képzelni, hogy egy nagy formátumú igazgató hosszú ideig eredményesen vezet egy színházat, nem?
SÁ: Hogyne, a tanáraim másról sem beszéltek, mint a személyiség szerepéről a művészetben, és most, negyvenévesen igazat kell adnom nekik. De számomra evidencia, hogy állami intézmények esetében nem elég a személyiség, hogy nem alapozhatjuk arra az ítéletünket, hogy ennek az intézménynek a vezetője amúgy kiváló alkotó. Te azt mondod, hogy az általad említett három színház magas művészeti színvonalat képvisel. Miért? Mert mernek kérdéseket feltenni, kiváló rendezők kiváló színészekkel dolgoznak - de a struktúra egészéhez való hozzájárulásuk minimális. Azért elátkozott ez az egész rendszer, mert hiányzik belőle a mobilitás. Miért ne lehetne elképzelni, hogy a nagyszerű színigazgató megállja a helyét egy másik színház, ne adj' isten egy fesztivál élén? Ha tényleg ekkora érték a magyar színház személyi és intézményi állománya, akkor gondoljunk már a jövőjére is! Mert ha ezt a struktúrát nem gondoljuk újra, ha nincs mozgás, nincs innováció, elmarad a fiatalok valódi és felelős integrálása, akkor mi lesz itt két generációval később? Ki az isten fog elvezetni egy Vígszínházat húsz-harminc év múlva? Ez öngyilkos önvédelem.
MN: Biztos én nézek rossz helyre, de nem látom az invenciózus, kőszínházat irányítani akaró fiatal tehetségek tolongását.
SÁ: Hogy jelenleg nincs olyan, művészi munkájában progresszív gondolkodónak mutatkozó harmincas-negyvenes színházi ember, akinek ilyen ambíciói lennének, abban vastagon benne van, hogy mi folyt itt az elmúlt évtizedek alatt. Az létező gyakorlat, Zsámbéki Gábor például élen járt ebben, hogy az igazgatók lehetőséget biztosítanak fiatal rendezőknek. Ez a része működött. De az igazgatók jellemzően és elsősorban rendezőnek, művésznek gondolják magukat, akik rendezőket fedeznek fel, akik pedig újabb és újabb színészeknek adnak lehetőséget. Ez a színház alapvető működése szerintük, és itt felhívnám a figyelmet arra, hogy ők mindig színházról beszélnek, nem válik külön a kommunikációjukban az állami fenntartású intézmény és a színház mint művészeti ág fogalma. Ezért aztán nem is gondolkodnak az intézményvezetés mikéntjén vagy az intézményvezetői utánpótláson. Gyere ide rendezni, én támogatlak téged, aztán majd beletanulsz, és beépülsz a rendszerbe - ez a jelenlegi gyakorlat.
MN: Tetszettek volna forradalmat csinálni.
SÁ: Nem forradalmat akarok, hanem tisztességes és nyilvános egyeztetést. Lehet forradalmat csinálni, de akkor széttépem a szádat, érted, akkor török-zúzok - ez a szélsőségesek útja. Én nyilvánvalóan nem erre törekszem, legfeljebb provokálok, hogy meginduljon a párbeszéd. Pedig nem az én generációmnak kéne ezt szorgalmaznia elsősorban, hiszen mindig az előbb itt lévőknek nagyobb a felelősségük - már csak azért is, mert nekik könnyebb a helyzetük. Mivel az előző generációk elmulasztották ezt a szembenézést, ezért most már radikális változásokra lenne szükség, miközben gazdasági válság van a világban, és társadalmi válság Magyarországon.
MN: Sehol egy fény az éjszakában?
SÁ: Nagyon örülök azoknak a szakembereknek, ők kevesen vannak, de egyre többen, akik nem művészek, de nagyon elkötelezettek a kultúra - tehát nem csak a színház - iránt, a közönség és az intézményvezetés iránt, ismerik a pályázati rendszereket és a nemzetközi modelleket, nyitottak és kooperatívak. Autodidakta módon, elhivatottságból képezték magukat, de mára rengeteg tapasztalatuk és kapcsolatuk van. Ilyen Gáspár Máté, akivel a Krétakörben dolgoztunk együtt, Kulcsár Viktória, a Jurányi vagy Erős Balázs, a MU vezetője. 'k, akárcsak a színházi neveléssel foglalkozók, mintha vízben járnának: a közegellenállás miatt sokkal lassabban haladnak, mint lehetséges volna.
MN: A fentiek értelmében, ha kezedbe kaparintanál egy belvárosi kőszínházat, kiforgatnád a sarkaiból, hogy rá sem ismernénk?
SÁ: Ahhoz, hogy az ember kommunikációképes maradjon, értenie kell a közeget, amiben él. A minden korábbit legyaluló változás ebben az esetben sem tűnik célravezetőnek. De annál biztosan radikálisabban állnék hozzá, mint amit a színházat "megreformáló" új igazgatók tenni szoktak, tudniillik hogy lecserélnek néhány tagot a társulatban és néhány darabot a repertoárban. Ezek ugyanis nem érintik a működésmód lényegét, ami jelenleg abban áll, hogy a társulat tagjai kapjanak minél több munkát, lehetőleg minden este legyen előadás, mert abból lesz bevétel és a bevétel által lehívható társasági adó. Ez természetesen gátolja a minőségi munkát, és gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy más is történjen az intézményben a klasszikus színházi előadásokon kívül. Nem azt mondom, mert azt egy hosszú éveken át megszokott intézmény esetében nehezen fogadnák el, hogy ne legyen társulat és repertoár, de ennek a modellnek nem szabadna mindent felülírnia. Elképzelhető kevesebb társulati tag, kisebb repertoár, kevesebb előadás.
MN: És mi lenne helyette? Konkrét ötletek?
SÁ: Élnie kell a színháznak délelőtt és délután is, ki kell nyitnia az épületet, és fokozatosan át kell alakulnia kulturális központtá. Ma a színház legfontosabb kihívása a fiatalokkal való kapcsolat újraértelmezése. Egyre kevésbé általános és természetes kulturális minta, hogy illik színházba járni, ma már egy fiatal nem fog magától bejönni. Nullaéves kortól, tehát a csecsemőszínháztól felfelé minden korban meg kell tudnunk szólítani őket. Nem "beszoktatni a színházba", hanem olyan intézményeket létrehozni, ahol valós, az életükbe illeszkedő kulturális aktivitást végezhetnek, aminek a színház része, de nem a célja. Egyszerű példa: a közönségtalálkozón ne az alkotók beszéljenek, hanem a közönség. Egy kicsit bonyolultabb: ne előadásaink legyenek, hanem ügyeink. A Krétakör következő bemutatója például a korrupcióról szól; egy ilyen ügy köré szervezhetünk beszélgetéseket, hívhatunk szakértőket, megkérdezhetjük, kinek milyen élményei vannak ezzel kapcsolatban és így tovább. Azt mondjuk: tessék, itt ez az ügy, minket most ez érdekel, erre gyere be! Vagy nézzük meg a térhasználatot! A Katona nagyszerű újítása volt, hogy jelenlegi formájában az már inkább befogadó tér, mint előtér, amin keresztül besétálhatsz a szentélybe, esetleg a pultra támaszkodva beverhetsz egy konyakot meg egy szenyát. Nem, a 21. század kulturális intézményeinek elsősorban közösségi térré, fórummá kell válniuk, ahol beszélgetni, olvasni, találkozni lehet, és igen, valahol ott hátul kell, hogy legyen egy színpad is. De az újragondolás elérhet minden szerepkörig, a szakembergárdáig. Hogyan haladhatod meg magad, hogyan tudsz fejlődni az intézménnyel együtt, azonosulni tudsz-e annak missziójával és prioritásaival? Egy színész hajlandó-e beszélni a nézővel? Egy közönségkapcsolati szervező hajlandó-e kimozdulni az irodából? Lehetséges-e, hogy a művészeti titkár többet tud a kommunikációról, hogy egy dramaturg utazik Európában, és tájékozódik? Ezek közül egy-egy már megvalósult különböző színházakban, de még mindig nem vált általános modellé.
MN: A Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) alelnöke voltál egy ideig. Ez lehet az a közeg, ahol a fenti elképzelések elterjednek?
SÁ: Sok dolga lenne a FESZ-nek, ha nem kellene állandóan harcolnia, amihez természetesen senkinek nincsen kedve, de a jelenlegi kormánnyal egyszerűen képtelenség szakszerűen együttműködni. Mi a francért zárolták két éven belül kétszer a támogatás harmadát? És mikor adják vissza? Ha ez nem zárolás, hanem elvonás, azt mikor fogjuk megtudni? Mikor írják ki a pályázatot, ki lesz a zsűriben, esetleg javasolhatunk tagot? Miért esik más elbírálás alá a hozzánk hasonlóan független Markó Iván? Kábé ezek kötik le a szövetség energiáit ahelyett, hogy újabb és újabb pályázatokat írna ki, innovációkról számolna be, elősegítené a független művészek bejutását állami intézményekbe, vagy konstruktív tárgyalásokat folytatna a kultúrpolitikával. De nem, nem ezt csinálja ez a szervezet, hanem tulajdonképpen a szart pakolja egyik zsebéből a másikba. Képtelenség a szakmát fejleszteni, amikor a túlélés a cél.
