Örökké szerelmesen - Pelsőczy Réka színész, rendező

  • Kovács Bálint
  • 2008.07.31 00:00

Színház

Tíz éve a budapesti Katona József Színház színésze, a Kolibri Színház 2004-ben mutatta be első rendezését, Egressy Zoltán Fafeye, a tenger észét. Május óta főszerepet játszik a Katonában Biljana Srbljanovic Sáskák című darabjában.

Magyar Narancs: A Sáskák egyik fő problémaköre az öregedés, a felnőtt gyerekek viszonya magatehetetlen apjukkal, a középkorú nő kommunikációképtelensége az anyjával, a nagyanyját elhanyagoló nő lelkiismeret-furdalása... Mindez, gondolom, a színpadon kívül is foglalkoztat.

 

Pelsőczy Réka: Igen, ezért is tartom jónak a darabot, mert mélyen érint. Tele vagyok lelkiismeret-furdalással a családommal szemben: keveset vagyok velük, nem figyelek rájuk, pedig egyre jobban érzem, hogy telik az idő. Nagymamám meghatározó ember az életemben. A hangja egyébként szerepel is az előadásban: ő dúdol, amikor a darabbéli nagymama háza felé megyek.

MN: Segített a darab mindezek feldolgozásában?

PR: Nagyon jó, hogy a Sáskák által meg tudok fogalmazni, ki tudok adni magamból ilyen érzéseket, és egyáltalán, foglalkozhatok mindezekkel - de feloldozást nem ad. Színészileg is hálás a szerepem: olyasmiről beszélhetek, ami valóban fontos, és ami mindenkit érint. Egyetlen "baj" van csak a szereppel: hogy túl hitelesen sikerült vaskosra tömni a jelmezemet - még anyukám is azt hitte, hogy tényleg felszedtem pár kilót.

MN: Tíz év után kaptál főszerepet - nem hiányzott?

PR: De igen. Persze jó lenne minden évben nagy szerepeket játszani, de nem hiszem, hogy mindegyik jól is sikerülne. Azt hiszem, átlagos tízévente kapni egy jó szerepet. Addig megy az élet, sok kisebb feladat örömével, és néha fájdalmakkal, hiányérzetekkel. Igazán meghatározó pillanat ritkán van. Nekem a Sáskák ilyen.

MN: Azért a Katona egyes színészei esetében korántsem a tíz év az átlag; mintha lennének bizonyos berögzült viszonyok...

PR: Ez nem az én dolgom. Egy rendező kapcsolata a színésszel nagyon személyes; azzal dolgozik, akivel akar, akihez vonzódik, akiben meglátja a szerepet. Nem lehetnek elvárásaink a másikkal szemben - ha egy rendező nem rám oszt egy szerepet, hülyeség megsértődni; meg kell nézni, hogy nézhet ez ki a másik oldalról, mert kell, hogy legyenek okai. Vannak csodálatos színész-rendező történetek, kapcsolatok. Nekem ilyen szempontból nincs rendezőm, nincs történetem. Viszont valószínű, hogy soha nem kezdtem volna el a magam útján járni és így rendezni is, ha minden színészi energiám le van kötve - és nagyon örülök, hogy elkezdtem.

MN: Érdekes, hogy ilyen higgadtan beszélsz erről - voltak, akik ezért hagyták ott a Katonát, voltak, akiket felőrölt a sokéves várakozás.

PR: Meg kell nézni, hogy mi történt azokkal, akik elmentek, jobb lett-e nekik. Nem nagyon; legfeljebb Stohl András kap azóta több nagy szerepet. Egy kolléganőm mondta egyszer, amikor épp én is nagyon rossz passzban voltam: ami itt problémád, az máshol is az lenne. És igaza volt: a bajok nem oldódnak meg attól, hogy arrébb megyek egy házzal, máshol ugyanúgy nekem kell megküzdenem velük. A baj, ha van, bennem van. És nem a körülményeimben.

MN: Jól tudom, hogy Egressy gyakorlatilag neked írta a Fafeye-t, az első darabot, amit te rendeztél?

PR: Bertalan Ági (Egressy Zoltán felesége, akkor még a Katona színésze - K. B.) folyton ugratott Ascher Tamás egy megjegyzése nyomán, hogy mindenbe belebeszélek - mire én azzal vágtam vissza, hogy várj csak, majd megrendezem a Popeye-t a Kolibriben. Egy évig viccelődtünk ezzel, végül én már azt mondtam neki, hogy szóljon az Egressynek, írja csak meg a darabot - de mindebben persze semmi komolyság nem volt. Aztán karácsony előtt valamivel egyszer csak csengett a telefonom: Egressy mondta, hogy megírná a darabot, és ha Novák Jánosnak a Kolibriben tetszik az ötlet, megrendezném-e. Ettől először is borzasztóan ideges lettem, aztán úgy döntöttem, a sorsra bízom a dolgot: ha Novák rábólint, akkor belevágok - ha nem, nem. Novák igent mondott, amit pedig semmilyen értelemben sem várhattam el tőle. Hálás vagyok érte.

MN: Ha nincs Bertalan Ági viccelődése, soha nem is rendeztél volna?

PR: Hogyha nem jön ez a véletlen, nem hiszem: egy kamaszkori iskolás műsor óta, amit nekem kellett megrendeznem, borzasztóan rettegtem mindenfajta felelősségtől.

MN: Azóta azért úgy tűnik, megragadott a dolog: már hat rendezésen vagy túl.

PR: Meghatározó élmény volt a Fafeye: csomó, színészként elviselhetetlen tulajdonságom - hogy mindig mindenről volt véleményem, a díszletről, a jelmezről, az egész darabról - a helyére került. Másrészt örülök, hogy olyan színészekkel dolgozhatok együtt, akiket nagyra tartok; hogy lehetőséget adhatok olyanoknak, akik tehetségesek, de nem dolgoznak annyit, amennyit kéne. Nem látszanak eléggé. Élvezem, ahogy egy ötletem, egy gondolatom megvalósul, testet ölt, hogy embereket - színészeket, tervezőket, zenészeket, technikusokat, píárost, súgót, fodrászt - hoz össze és mozgat meg, és mindezt én tartom össze.

MN: Rendezőként mindig foglalkoztatnak az élő terek, volt előadásod színházi ruhatár és büfé közt (Ibusár), és volt a Károlyi-palota dísztermében is (Öldöklő angyal). A Katonában nem nagyon van lehetőséged ilyen "színpadokra" állni.

PR: Amióta úgymond rendezek, azóta színészként egyre kevésbé zavar bármi is. Ha színész vagyok, nagyon örülök, hogy ezenkívül nem kell semmi mással foglalkoznom. Jól érzem magam a Katonában - legfeljebb azt szeretném, ha még nyitottabb, még mozgékonyabb lenne a színház, ha több olyan akciónk lehetne, mint az A38-cal közös Dzsesztetés, ha interaktívabb lenne a honlapunk, ha élőbb, működőbb lehetne a nézőkkel való kapcsolat. Ha felismerhetőek lennének a plakátjaink, ha jobban benne lennénk a vérkeringésben. Egyáltalán, szeretném, ha nagyobb téma lenne Magyarországon, ha van egy új bemutató, ha beszélnének arról, hogy mondjuk Szirtes Ági min dolgozik éppen. Ha fontosak lennénk - szerintem ez rajtunk is múlik. Azon, hogy mit gondolunk magunkról, mit tartunk a színházunkról vagy általában a színházról.

MN: Nem tudom, van-e ok-okozati összefüggés, de azok közül, amiket felsoroltál, sok a struktúrán kívüli társulatoknál, a Krétakörnél működik-működött igazán.

PR: A jövő a struktúrán kívüliségé - de én erre nem pozitívumként gondolok. Régebben azt gondoltam, ha nem lennének állandó társulatok, a színészek jobban dolgoznának, mert nem gondolnák, hogy a helyzetük biztosítva van, nem kényelmesednének el - de most már tudom, hogy ez nem így van. Az Öldöklő angyal kapcsán megtapasztaltam, milyen az, ha a színészek két darabban próbálnak egyszerre: fáradtak, dekoncentráltak, hol innen, hol onnan hiányoznak. Olyan is volt, hogy az egyik szabadúszó színészem a főpróbahéten kezdett el vidéken egy másik szerepet próbálni, én pedig nem tudtam mit csinálniÉ Ha nem lesznek állandó társulatok, lehetetlenné válik az elmélyült munka. A színész mindent el fog vállalni, hogy megéljen, és mert nem tudja, hogy ha ma visszamond valamit, holnap hívják-e még. A művészi döntések felérnek majd egy éhségsztrájkkal. Én nagyon szeretek kimozdulni a Katonából - de csak mert a hátam mögött ott van a színház, ahova visszamehetek, és ami segítséget ad.

MN: De miért gondolod, hogy így fog kinézni a struktúrán kívüliség? Mind Schilling és a megújuló Krétakör, mind a KoMa, mind a Maladype és így tovább a folyamatos együttlét felé megy el; ha beköltöznek egy hangárba két hónapra, onnan nem lehet elmenni más színházakba próbálni.

PR: A KoMa egyéves, tagjai nagyon fiatal színészek. A Maladype állandóan betagozódik valamilyen kőszínházba, mert nem tud máshogy működni, ráadásul azok a színészek, akiknek családjuk van, elhagyták a társulatot, mert nem tudják tovább vállalni a feltételeket. Tehát ha egy színésznek gyereke születik, akkor hagyja abba a pályát? Ha nem akar kommunában dolgozni, mert nem az az alkat, akkor ne is legyen színész? Szerintem egy színész minél idősebb, annál jobb. Annál több van benne. Elképesztően jó színészeink vannak, akik nagy hatásfokkal tudnak működni egy kipróbált struktúrában, ami egy viszonylagos rendet teremt egy sokfelé ágazó szakmában. A színész sokféle. Sokféle feladatban szereti kipróbálni, dolgoztatni magát. Ha összeomlik a struktúra, összeomlik az egész szakma, mert a szakma emberekből áll. Ami a színház változását illeti, nem hiszek a hangzatos elméletekben, az utópisztikus ötletekben. Egy dologban hiszek: ha valaki magán dolgozik. A fő kérdés az, hogy mi az én dolgom. Azt kell jól csinálni; mindenkinek egyenként. Semmi más nem kéne.

Egyébként szerintem a színházba a cirkusz is beletartozik. Igenis fontos a látvány, hogy ha valaminek csillognia kell, az csillogjon is - ugyanakkor a színház része a rossz, a mocsok, a gyarlóság is. A színház nem szent, a színész nem hős. Nem csak azt gondolom színháznak, amit Schilling vagy a KoMa.

MN: Ha már szóba került, mit miért kell elvállalni: hogy tud megélni az ország egyik leghíresebb színházának színésze a fizetéséből?

PR: Igazából nem panaszkodhatok, mert meg lehet élni belőle - csak én szeretnék kicsit mindig nagyobb lábon élni, mint ahogy megtehetném a fizetésemből. Mert abból nem jönne ki, hogy mondjuk beüljek egy étterembe ebédelni. A Katonában attól függ a havi fix fizetés, hogy milyen régóta vagy társulati tag - ezért kell játszani egy havi kötelező mennyiséget, és ha ezenfelül van színpadon valaki, az esténként pluszpénzt jelent. Hogy mennyi a havi kötelező szám, az személyenként változó.

MN: Minden este, amikor A karnevál utolsó éjszakája megy a Katonában, te negyed hétkor tudod meg, hogy játszol-e aznap. (Ha Máthé Erzsi nem tudja vállalni a fellépést, a szerepét Fullajtár Andrea veszi át, az övét pedig Pelsőczy Réka.) Ezt hogy bírod?

PR: Jaj, ez nagyon izgalmas! Nagyon felszabadít. Beugróként mindig sokkal lazább vagyok, mert nem terhelem le magam megfelelni akarással.

MN: Az Ibusár megrendezése után azt mondtad, a rendezést erotikusnak tartod. A Portugál filmfelvétele után pedig azt nevezted annak, mikor a kamera előtt állsz. Tavalyi fotókiállításod tárgya a test volt, noha fürdőruhában, tengerparton - az erotika volna az, ami a művészetben foglalkoztat?

PR: Nagyon szeretem a szerelem érzését, szeretem azt a fölfokozott állapotot, ami ilyenkor jellemző rám, szeretem szélesebb sávon befogadni az életet - és a színészet és a rendezés is erre ad lehetőséget. Ilyen szempontból erotikus folyamat a munka - próba közben mindig nyitottabb állapotban vagyok, és ehhez az sem kell, hogy nagy szerepet játsszak. És néha a rendezés is ilyen tud lenni: nagyon szerelmes tudok lenni a színészekbe. A fotókiállításon szereplő képek, amiket Márton Balázs operatőr barátom válogatott ki, viszont nem erről szóltak, nem is a szó klasszikus értelmében szépnek tartott embereket fényképeztem. Ott az idő múlása és az esendőség érdekelt, hogy az embernek meg kell barátkoznia a testével.

A színészetben, a rendezésben az foglalkoztat, hogy mennyire lehetetlen ez az egész élet: milyen naivak a gyerekkori álmaink, mennyire nem tud két ember együtt lenni, milyen nehéz elviselni egymást, a másikat, milyen lehetetlenek a párkapcsolataink, és hogy hogyan lehetne mégis mindezt jól csinálni. A munkáim legfőbb motívuma ez a lehetetlenség, ez a szomorúság, ez a fájdalom - ami valamiért mégis imádnivaló. És ez a szeretetérzés, ez az elfogadás, amit egyáltalán nem tudok irányítani, ez nagyon felszabadító, ezzel még a tehetetlenség, a dolgok megoldhatatlansága is elviselhető lesz.

MN: Az élet és a párkapcsolatok lehetetlensége, hamis illúziók - nincs ebben egy nagy adag pesszimizmus?

PR: Épp ellenkezőleg! Ez a lényeg: ha az ember elfogadja, hogy tökéletlen és ilyenek a kapcsolatai is, hogy ő maga is romlik, és szembe tud nézni mindezzel - akkor szabadabb lesz. Akkor rájön, hogy lehet ezt jól is csinálni. Nincs ebben semmi pesszimizmus.

Neked ajánljuk