Adja magát a monodráma, hogy egy Nagy Színésznő időnként elcsukló hangon elmondja az elmondhatatlant, míg a nézők diszkréten telefújnak egy halom zsebkendőt. De Székely Kriszta nem az a rendező, aki ezzel beérné. Fassbinder Petra von Kantjának, Beckett Szép napokjának, Fischer Iván A Vörös Tehenének fiatal direktora tele van ötletekkel, még ha konkrét felkérésnek tesz is eleget: jelen esetben, hogy olyan előadást produkáljon, amelyben méltó szerep jut az ötven éve a Vígszínházban játszó Halász Juditnak. Szép feladat, de ennél sokkal jobban jártunk azzal, hogy az idős Alaine nem egyedül üldögél egy pohár vízzel a színpadon, hanem remek társakat kap a játékhoz. Itt minden mozog, lüktet, dalol, és megelevenedik a múlt: az esküvő az istenített macsóval, a boldogság nagy akarása, aztán ahogy a történelem viharában
– meg amúgy is – darabjaira hullik ez a rosszul, rossz időben indult lányregény.
Az emlékezés szüntelen értelmező, újraértelmező folyamatában a mesélő ki-be jár életének ironikusan elrajzolt képeiben, és más szerepeket is magára vesz (szigorú képpel matató nőgyógyászként látni Halász Juditot komoly flash). Sokszor nevetünk, együtt a szereplőkkel, a fiatal Alaine (Tornyi Ildikó) szertelen lobogásán, János (Jerger Balázs) kissé talán túl esendően ábrázolt öntetszelgésén. Kivéve ott középtájon, a felszabadító orosz katonáknál, mert azt ledobja a színpad, marad a csupasz történetmesélés, az viszont több szereplőre szétterítve, úgy is, mint kollektív emlékezet. Az átélés röpke, tűszúrásszerű pillanatait jelenetidegen elemek, színházi kiszólások szakítják meg, és bár különösebb meglepetés nem ér, sikerül a posztmodern eszköztárával oldani a poszttraumát. „A háború nem könnyű.
A házasság sem.” És ebből az írásműből előadást rendezni sem. De az utóbbi most egészen jól sikerült.
Vígszínház, Házi Színpad, február 10.
