Van már helye, a KoMa Bázis - a XV. kerületi, vagyis külvárosi otthon hátrányainak előnnyé fordítása is gőzerővel zajlik. Vannak küzdelmek: aggódva, majd örömmel fogadtuk, hogy a bázis - egy évek óta használaton kívüli iskola - némi önkormányzati csatározás után megmaradt; valamint azt is, hogy az összes független csapatot szünet nélkül fenyegető létbizonytalanság ellenére egymást követik az újabb és újabb bemutatók. Vagyis: a KoMa előremenekül - nem mintha biztosan láthatná, merre van az, és mi van a végén.
A kései szocreál stíljében épült egykori iskola előcsarnoka éppen megteszi színházi előcsarnoknak (hátul az udvarra nyílik - apropó: lesz vajon ott szabadtéri játszóhely? -, ahol cigizni is lehet); a valahai portásfülke a mai büfé, kis tálban a pénztár, nagyobb tálcán a zsíros kenyér; a parkolás egyszerű és ingyenes, a buszjáratokat egyelőre nem sűrítik az előadás végén. A tornateremből lett a színházterem, vagyis a kor követelményeinek pompásan megfelel a mozgatható néző- és játéktér. A feketére festett falak és padló, valamint A tizedik gén című előadáshoz fehérre festett bordásfalak lehettek az átalakítási beruházás leghúzósabb tételei, meg a lámpák, nyilván.
A társulat fiatal színészekből áll, akik erősen őrzik még a főiskolán (egyetemen) tanult színházcsinálási gyakorlat alapkarakterét: a jelenetekben, szkeccsekben, etűdökben a legerősebbek. És noha számos előadásukhoz társul "külsős" rendező, a kollektív színházcsinálás "írom-játszom-tervezem-rendezem" attitűdje jellemzi őket leginkább.
Sok előnye van ennek. Leginkább a "rakkolás": rengeteg munka és ötlet fekszik mindenben, és ez látszik is, mintha mutatná létrejötte módját és fázisait. Van tehát odaadás, beleállás, nekifeszülés - és van egy jókora tehetséghalmaz, a társulati és egyéni tehetségek nagy tömege, melynek szétszálazása és finom, cizellált megmutatása remélhetőleg a következő életszakasz feladata.
Leginkább azonban mondanivaló van: a KoMa eleven kapcsolatot ápol a közeggel, amelyben dolgozik. Nemcsak a mai magyar rögvalósággal, amely persze minden produkciójának forrása és célpontja, hanem a közönséggel is, méghozzá a fiatal, a színházban még nem, a hagyományos kőszínházak világában pedig végképp nem otthonos réteggel. Iskolákba járnak - a mostanában szerencsére mindjobban terjedő (noha nem első, hanem minimum harmadik virágkora felé tartó) tantermi projekt résztvevői -, és fokról fokra közelednek nézőikhez. A Sárkány című előadásukat egy iskolában láttam: a diákok kezdeti "tévés" attitűdjét (dumálnak, SMS-eznek, esznek-isznak közben) szépen felváltotta a figyelem, az érdeklődés, aztán a tetszés.
A Próféták - Mrozek drámája kissé átíródott az alkotók által - a prófétavárásról szól; és hát nem kell nagyon körülnézni, hogy lássuk: tényleg prófétát várunk vagy mit. A mrozeki alaphelyzet abszurditása szépen ráül az előadás egészére: egyszerű, transzparens képtelenség tombol a játéktéren. E sorok írója ugyan lemaradt a produkció nyitányáról, a rusztikus vacsoráról, így csak a némileg megszeppent nézőket látta a hosszú asztalnál, a fatányérokból elfogyasztott utolsó vacsora után (aztán a játszók beterelték őket oldalra, afféle "kényelmes" ketrecbe, mert az asztal másra kellett: játékra).
Valószínűleg a Régens palotájában vagyunk, ide várjuk vele együtt a Prófétát - odakint a nép tömeg formájában tombol, mert ő is vár. Két próféta érkezik (az egyik egy kis prófétát is hord a szíve alatt, ahogy ezt mondani illik ebben a stílben), és az egyik biztosan ál. A döntés nehéz; kellenek hozzá a háromkirályok, akik ugyancsak ketten vannak, mert Gáspár útközben titokzatos körülmények közt elhalálozott. Csupa baljós előjel, forrong a tanácstalanság - és a régens tisztű népvezér egyre hisztérikusabb.
Szerencsére van tuti megoldás, ezt fogják választani. Közben a szolgálói-udvarmesteri-tanácsnoki szerepkörben az eseményeket végül is irányító Héte viharos sertepertéléssel borítja be a színpadot - tényleg: Lass Bea szinte ki sem lép az egyik oldalon, amikor már bejön a másikon.
Látjuk karikatúráját kinti életünknek, látjuk lehetséges meghosszabbításait kinti történéseknek, látjuk figuráit a címlapoknak. Röhögünk rajtuk, leginkább kínunkban. A szereplők a csoportjáték üde dinamikáját pontosan hozzák: Szabó Vera és Huzella Júlia szép két egyforma fehér próféta, Mohai Tamás és Fekete Zsolt mohó két király a háromból, Horváth Illés agresszív és ügyefogyott régens egyszerre, Lass Bea pedig a motor, mint mondtam. Vékes Csaba mint "elrendező" szerepel a színpadon, és igen: leginkább elrendezte ezt az abszurd tréfát, voltaképpen rendesen. De hát - és valahol erre van a KoMa útja - lassan rendező után kéne nézni, mert egyrészt muszájna, másrészt megérné.
KoMa Bázis, április 26.
