"[A] pajkos évődés a magyar nyelvben fejbetörő gorombasággá válik, a fűszeres pikantéria gyomorrontó disznósággá, a kétértelműség egyértelműséggé" - emlékezett meg Nagy Endre A kabaré regényében az egykoron széltében uralkodott közhitről, amelynek megdöntését a múlt századelő éveiben végezték el a könnyű műfaj nagy- és kismesterei. A jelenből visszatekintve a pikáns, vagy ha úgy tetszik, a malac humor megmagyarítását többszörösen is nehéz feladatnak ítélhetjük, hiszen a stílusos megfogalmazás kötelme mellett a szerzőknek és az előadóknak a kimondhatóság erkölcsi és jogi korlátaival is számot kellett vetniük. (Nem úgy, mint a nyilvánosságtól távol működő Réthy László alias Lőwy Árpádnak.) Merthogy a századfordulón a budapesti "mulatók, dalcsarnokok, s egyéb látványos és mutatványos helyek" szoros, bár éppenséggel nem teljesen kijátszhatatlan rendőri felügyelet alatt álltak, s ez az ellenőrzés korántsem csupán a közönség színe előtt elhangzó szöveget vizsgálta. Ahogyan azt az 1900-ban kiadott főkapitányi rendelet 20. paragrafusa megfogalmazta: "De tilos még az is, hogy a szereplő tagok a színrekerülő ének és szavalati darabok szövegét, vagy a mutatványokat közszemérmet sértő arczjátékkal vagy taglejtésekkel kísérjék."
Ilyen körülmények között, amikor is az ügyeletes rendőrségi tisztviselő bármikor betilthatott egy-egy túlságig merésznek ítélt műsorszámot, különösen felértékelődött a képes beszéd, a felszínes hasonlóságokra vagy áthallásokra alapozó taktika, amely különösen az eredendően léha kuplék számára bizonyult gyümölcsöző megoldásnak. Így volt ez már a szórakoztatóipar németnyelvűségének éveiben is, s úgyszintén ez a gyakorlat élt azután tovább a bízvást nemzeti sikerként is elkönyvelhető brettli-magyarosodás folyamatát követően. A Városliget egyik mulatóhelyén például ilyesforma szövegeket énekelt a 19. század legvégén a férfibolondító Vidra Irén:
"Van nekem egy aranyszőrű kis cicám, / Édesanyám örökségül hagyta rám. / Selyemszőrű piciny teste, / Játszom vele minden este, / Játszom vele, úgy biz ám."
Az idézett passzus, amelynek utókorra örökítését Gyárfás Dezsőnek, a jócskán kétértelmű "Bukj el szoknya" alkalmilag női ruhát öltő előadójának köszönhetjük, ma már aligha borítja lángba bármely olvasónk orcáját. Ámde bő száz éve a férfiközönség még élénken reagált minden kicsiny utalásra, s egy-egy szolidan pikáns műsorszám - Nagy Endre szavaival - "a feketemisék fülledt hangulatát gyullasztotta" a kabaréban. Idővel persze érezhetően merészebbé vált a hangütés, s egyhamar kialakult a zsáner kitüntetett témáinak és közelítéseinek sablonja. Az asszonyi hűtlenség, a férfiúi harckészség vagy pláne a férfiúi harcképtelenség, a mindkét nembeli genitáliákra alkalmazott képszerű vagy hangfestő szavak és fordulatok alkalmazása, s mindenekelőtt a publikummal való vásott cinkosság menetrendszerűen kijátszott gesztusa.
Az elénekelt pikáns témák egykettőre meglelték leghivatottabb előadójukat is egy mindenkor szende arckifejezésű, örökifjú kabarédizőz, Solti Hermin személyében. Solti három évtizeden át, mondhatni, koronázatlan királynője volt a kétértelmű kuplék megszólaltatásának, s így az ő számain keresztül jószerint teljes áttekintést nyerhetünk a műfaj működéséről és legfőbb tájékozódási irányairól. A vizsgálódás pedig annál is csábítóbb lehetőség, mivel egy csodás internetes archívumnak (gramofon.nava.hu) köszönhetően, újabban a korabeli kuplék valóságos tömkelege vált mindenki számára elérhetővé.
"Azt mondta a direktorom, / A múltkor énnekem: / Vigyázzak arra, ne legyen / Pikáns az énekem." - énekelte meg a sok estén betiltott Solti működésének egyik alapvető problémáját, hogy pár sorral odébb már ekképpen mentse "hüle" és se füle-se farka dalocskáját ("Hogy van a Pali bácsi?"): "A kupléban fölösleges / A fül meg a... farok". S ha már ennél a kettős értelmű szónál járunk, hát említsük meg azt a sajátosságot, hogy a férfiasságra e dalokban rendszerint valamely hangszer említése utal: legyen szó akár a "trom-trom-trom-trom, trombitás" "rettentő nagy hangszeréről", akár Irving Berlin magyarra áttett one-stepjének ("Izidor, Izidor, rajtad van a sor") hegedűjéről és annak vonójáról. A férfiúi élvvágy s az azzal ellentétes arányban álló potencia tárgyköre alighanem ugyancsak itt követel helyet magának, s ebből a dús témából olyan számok merítettek, mint a hatalmas "lő inger"-éről csupáncsak papoló ""h, Lőwinger, óh, Lőwinger", vagy épp a "Csingilingi prütty" című sláger, ahol is az újdonsült férj mond csődöt:
"Lagzi után a menyecske / Várt, meg várt, meg várt, / Mert a férje szerelmileg / Nem tett benne kárt. / A férj mekeg, makog, dadog: / 'Fiam oly ideges vagyok, / Várhat még az ügy.' / Csingilingi, csingilingi, / Csingilingi prütty!"
Ennyi sikamlós téma, a férfiak által "betöltésre váró hézag", a mindahány fegyvernemnek hódoló honleányok és egyebek emlegetése közepette Solti Hermin legnagyobb botránya állítólag mégis egy szimpla, ám szeméremsértő nyelvbotlásból fakadt, amikor is egy hadarós kupléban mássalhangzót rontott az alábbi sorban: "szuszog, mint tót a pipán". Legalábbis Kellér Dezső így emlékezett több évtizeddel később a még a harmincas években is népszerű előadóművészről írván. Akinek korántsem mellesleg ő maga is költött néhány számot, miután Solti állandó szerzője, a sablont immár lankadó kreativitással variáló Weiner István mellett némi vérfrissítésre volt szükség. Kortársak és sorstársak című könyvében Kellér ekképp idézte fel a Solti számára összeütött legelső versezet keletkezéstörténetét: "A szerelmi élet örömdús pozitívumaiból és csüggesztő negatívumaiból hamar összehozok majd egy magánszámot. Beültem a Japánba, és mert szeretem a rendszeres munkát, mindenekelőtt lelkiismeretesen összeírtam azokat a testi funkciókat, amelyek egy pikáns Solti-kuplé alapját képezhetik. Utána ami káromkodás hirtelen eszembe jutott, azt is mind papírra vetettem, hogy legyen elegendő nyersanyagom."
A műfaj a negyvenes évek után nagyjából megszűnt létezni, s ami tovább élt belőle, az vagy muzeális emlékké vált, vagy malacból disznóvá hízott a fél- vagy teljes illegalitásban. A kétértelműségek újra bántó egyértelműségekké alakultak a létezett szocializmus évtizedeiben, amint erről a kupléénekesnek és kabarészínésznek egyaránt oly nagyszerű Kazal László egykoron kéz alatt terjesztett és titkon másolt felvételei zavarba ejtően trágár tanúságot tehetnek. "Három a pille feje, / Szőrös a lyány eleje, / Szőrös az én tököm is, / Meg ahova lököm is" - énekelte magnetofonra a Vidám Színpad derült kedélyű oszlopa, hogy azután egyik-másik dalszövegét a száz esztendő alatt sokat halványuló szemérem még ma is inkább csak kipontozva érezze közölhetőnek:
"De jól tette a Teremtő, / Hogy a p...n nincsen csengő. / Mert ha a p...n csengő volna, / Mikor b...nánk folyton szólna."
