narancs.hu: Hogyan zajlott a színház „áthelyezése” a megyétől a városhoz?
Tasnádi Csaba: Régóta tartott a bizonytalanság. Ezt a félévet úgy csináltuk végig, hogy nem volt fenntartónk; az első féléves áfából, a taóból (a cégek társasági adójából juttatható támogatás – K. B.), saját bevételekből próbáltunk létezni. De ennél is nagyobb teher volt a kétely: ahogy telt az idő, egyre fogyott a hit a színház dolgozóiban, és – bár a városi és a megyei vezetés biztosított a jó szándékról – a társulat egyre inkább elbizonytalanodott, hogy valóban szükség van-e rájuk. Ősszel még úgy tudtuk, hogy a színház a kormányhivatalhoz kerül, mint minden korábban megyei fenntartású intézmény. Elkezdődött az átadási folyamat, de aztán változtak a jogszabályok, így több intézménnyel együtt nekünk is a megyei jogú városhoz kellett volna kerülnünk. De több átadandó ingatlanra – köztük a színház épületén és a színészházon – jelzálog volt bejegyezve, és a likviditási gondokkal küszködő megye is elég nagy adósságállományt halmozott fel a színház felé. Így a város érthető álláspontja az volt, hogy csak azután veszik át a színházat, ha minden kérdés rendeződött. Mindmáig vannak tisztázatlan kérdések, de a fenntartó megérezte, hogy már lépni kell, mert ez a létbizonytalanság a szakmai munka rovására mehet.
narancs.hu: Volt politikai motivációja a fenntartóknak a színház nehéz helyzetbe hozására?
TCS: Szerintem teljes mértékben pénzügyi kérdésekről volt szó – már akkor közgyűlési határozatban rögzítették a színház megmaradásának fontosságát, amikor először elkezdtek foglalkozni a probléma megoldásával. A megyének egy színháza van, amelyben idén 451 előadás volt, és statisztikailag a város teljes lakossága eljön egyszer egy évben, ideértve az aggastyánokat és a csecsszopókat is, ráadásul folyamatosak a szakmai sikereink. Ez talán biztonságot jelent számunkra – mert egyébként persze semmi nem történne, ha megszűnne a színház, három napig lenne újsághír. De a nézők érzékelnék, és a döntéshelyzetben lévők is érzik, hogy ennek nem lenne jó visszhangja. A hosszú távú károkozásról nem is beszélve.
Fotó: Tóth László
narancs.hu: A gyakorlatban hogyan telt az elmúlt fél év? Kellett bárkinek ingyen dolgozni?
TCS: Nem, a közalkalmazotti bérek időben megérkeztek az államkincstárból, és a legszükségesebb dologi kiadásokra is előteremtettük a pénzt – bár volt, hogy a vendégművészek kifizetése akadozott, és nagyon komoly kifizetetlen számlatartozásunk van, amelyre lesz keret, ha az új fenntartó felszabadítja a számlánkat. Ezek közüzemi tartozások; mindig kértünk fizetési haladékot, ha pedig már kilencven napon túli tartozásunk volt, akkor meg tudtuk győzni a városvezetést, hogy muszáj lesz fizetni. Szívós munka volt január óta folyamatosan magyarázni az illetékeseknek – akik még sosem voltak aktív közreműködők egy színház életében egyedüli fenntartóként –, hogy mire megy a pénz. Hogy nem luxuskiadásokról van szó, hanem a napi működéshez szükséges dolgokról: például ha nem veszünk elemet a mikroportba, nem tudjuk megtartani a zenés előadást. De rossz szándékot soha nem éreztem: valóban nagy felelősség átvenni egy 600 milliós költségvetésű intézményt.
narancs.hu: Ahogy én látom, a Móricz Színház a népszínház egyfajta sajátos megvalósítására törekszik – hogy tudnád ezt pontosabban megfogalmazni?
TCS: Jól látod. Kényszerpályán vagyunk a helyzetünkből adódóan: a megye egyetlen repertoárszínházaként borzasztó széles műfaji skálán kell mozognunk, mert a közönségünk is nagyon heterogén. Igényük van ugyanúgy a katarzisra, mint a nevetésre, a mesére vagy a zenés játékra.
narancs.hu: De amit mondasz, minden vidéki színházra igaz. Még sincs mindenütt egy évben négy-öt kortárs magyar bemutató, sem Kokainfutár és Hát akkor itt fogunk élni, sem a Csókolom zenekar dalai a Koccanásban.
TCS: Ez magától alakult így; minden színháznak megvan a maga genezise. Itt már Léner Péter igazgatása idején Nádas Pétert mutattak be, itt kezdte a pályáját Zsótér Sándor és Gál Erzsébet, itt hozták létre ők ketten a többek közt a díszletraktárban játszódó, legendás Dantont, és Verebes István is sok mindent megengedett a nagyszínpadon is, a kamarában meg pláne. Nem álszerénységből mondom, hogy ez az irány nem az én nevemhez vagy a mostani társulathoz köthető; ha tetszik, ez is kényszerpálya. De a kényszer egyáltalán nem terhes: hosszú évek alatt magasra került a léc, így mindig sarkallva vagyunk arra, hogy kitaláljunk valami újat, hogy igényes rendezőkkel dolgozzunk – nem engedhetjük meg magunknak a lazsálást.
narancs.hu: A jövő évadban csak két kortárs magyar darabot mutattok be az idei négy (plusz egy Sütő és egy Örkény) után; sok lesz viszont a klasszikus.
TCS: Úgy gondolom, hogy ezzel azért nem váltunk irányvonalat – ez nem 180 fokos fordulat. A címeket tekintve valóban kicsit populárisabbnak tűnhet az évad, de biztos vagyok benne, hogy ez nem jelenti a színvonal csökkenését. A klasszikusok közül a Móricz-, a Petőfi- és a Jókai-bemutatókat az élet hozta, mert különböző évfordulókat ünneplünk velük. De be kell valljam, ez a látszólag könnyedebb évad azért nem teljesen a véletlen műve: ebben a gazdasági helyzetben érezzük, hogy az emberek jobban meggondolják, költenek-e színházjegyre. Igen, játszottuk idén A szuzai menyegzőt és Az ügynök halálát, mindkettő remekül sikerült, de a szünetben mégis mentek el nézők. Ilyenkor a ruhatárosok finoman mindig megkérdezik, hogy miért. Azt mondták, hogy nagyon szép előadások, csak fárasztóak, nagyon nehéz gondolatok vannak bennük, és ők estére már egy kicsit elzsibbadnak, szeretnének kicsit könnyedebben szórakozni, inkább hazamennek pihenni. Könnyebben fogyasztható menüsort várnak el a nézők, a nehéz ételeket félretolják. Muszáj arra is figyelni, hogy mire van a nézőnek igénye és pénze.
narancs.hu: Hogy egy igazgató ezt mondja, az érthető – de mit szól ehhez a színházi alkotó, a rendező?
TCS: Én mindent nagyon szeretek csinálni, szeretem a foglalkozásomat. Egy nem különösképpen kimagasló tehetségű, de jó mesterembernek tartom magamat; nagyon szeretek elbütykölni egy operettel, babrálni egy gyerekdarabbal. Lehet, hogy izgalmasabb volt megrendezni a Balta a fejbent vagy a Közellenséget, de ugyanolyan kedvvel és odaadással csináltam meg a Fiatalság, bolondságot is. Nem élem meg tragédiaként, hogy nem kizárólag kortársakkal, vagy Shakespeare-rel és Csehovval foglalkozom.
narancs.hu: Tizenhárom éve igazgatod a színházat, a jelenlegi vidéki színigazgatók közül a legrégebb óta, de Pestet ideszámítva is benne vagy az első ötben. Biztonságban érzed a pozíciódat?
TCS: Épp mostanában számoltam ki, hogy már öt megyei közgyűlési elnökkel sikerült szót értenem, pedig nagyon különböző karakterek voltak, a politikai hovatartozás tekintetében is. Megmondom őszintén, az én egyéni egzisztenciám nem annyira fontos. Nincs okom extra önvizsgálatot tartani: én ennyit tudok tenni. Mind emberileg, mind szakmailag megpróbálom a legnagyobb tisztességgel végezni a munkámat – akkor miért gondolkodjam a pozícióm megtarthatóságáról? Ha úgy alakul, akkor úgysem tudom megtartani. Ha meg úgy alakul, hogy maradhatnék, akkor – másfél év múlva – majd eldöntöm, van-e még fizikai és pszichés energiám folytatni. Akkor el kell majd gondolkodni azon, hogy tizenöt év mennyire amortizált le: aki nap mint nap teljes lényével odaáll az ügy mögé, nagyon el tud fáradni.
