POSZT, 2012

„Három napig lenne újsághír”

Tasnádi Csaba, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója

  • Kovács Bálint
  • 2012. június 12.

Színház

Hosszú bizonytalanság és pénztelenség után a napokban bejelentették: a városi önkormányzat átveszi az év eleje óta már nem a megyéhez tartozó nyíregyházi színházat. Az idáig vezető útról, a színház arculatáról, a kevésbé kísérletező következő évadról és a ruhatárban panaszkodó nézőkről beszélgettünk az igazgatóval.

narancs.hu: Hogyan zajlott a színház „áthelyezése” a megyétől a városhoz?

Tasnádi Csaba: Régóta tartott a bizonytalanság. Ezt a félévet úgy csináltuk végig, hogy nem volt fenntartónk; az első féléves áfából, a taóból (a cégek társasági adójából juttatható támogatás – K. B.), saját bevételekből próbáltunk létezni. De ennél is nagyobb teher volt a kétely: ahogy telt az idő, egyre fogyott a hit a színház dolgozóiban, és – bár a városi és a megyei vezetés biztosított a jó szándékról – a társulat egyre inkább elbizonytalanodott, hogy valóban szükség van-e rájuk. Ősszel még úgy tudtuk, hogy a színház a kormányhivatalhoz kerül, mint minden korábban megyei fenntartású intézmény. Elkezdődött az átadási folyamat, de aztán változtak a jogszabályok, így több intézménnyel együtt nekünk is a megyei jogú városhoz kellett volna kerülnünk. De több átadandó ingatlanra – köztük a színház épületén és a színészházon – jelzálog volt bejegyezve, és a likviditási gondokkal küszködő megye is elég nagy adósságállományt halmozott fel a színház felé. Így a város érthető álláspontja az volt, hogy csak azután veszik át a színházat, ha minden kérdés rendeződött. Mindmáig vannak tisztázatlan kérdések, de a fenntartó megérezte, hogy már lépni kell, mert ez a létbizonytalanság a szakmai munka rovására mehet.

narancs.hu: Volt politikai motivációja a fenntartóknak a színház nehéz helyzetbe hozására?

TCS: Szerintem teljes mértékben pénzügyi kérdésekről volt szó – már akkor közgyűlési határozatban rögzítették a színház megmaradásának fontosságát, amikor először elkezdtek foglalkozni a probléma megoldásával. A megyének egy színháza van, amelyben idén 451 előadás volt, és statisztikailag a város teljes lakossága eljön egyszer egy évben, ideértve az aggastyánokat és a csecsszopókat is, ráadásul folyamatosak a szakmai sikereink. Ez talán biztonságot jelent számunkra – mert egyébként persze semmi nem történne, ha megszűnne a színház, három napig lenne újsághír. De a nézők érzékelnék, és a döntéshelyzetben lévők is érzik, hogy ennek nem lenne jó visszhangja. A hosszú távú károkozásról nem is beszélve.


Fotó: Tóth László

 

narancs.hu: A gyakorlatban hogyan telt az elmúlt fél év? Kellett bárkinek ingyen dolgozni?

TCS: Nem, a közalkalmazotti bérek időben megérkeztek az államkincstárból, és a legszükségesebb dologi kiadásokra is előteremtettük a pénzt – bár volt, hogy a vendégművészek kifizetése akadozott, és nagyon komoly kifizetetlen számlatartozásunk van, amelyre lesz keret, ha az új fenntartó felszabadítja a számlánkat. Ezek közüzemi tartozások; mindig kértünk fizetési haladékot, ha pedig már kilencven napon túli tartozásunk volt, akkor meg tudtuk győzni a városvezetést, hogy muszáj lesz fizetni. Szívós munka volt január óta folyamatosan magyarázni az illetékeseknek – akik még sosem voltak aktív közreműködők egy színház életében egyedüli fenntartóként –, hogy mire megy a pénz. Hogy nem luxuskiadásokról van szó, hanem a napi működéshez szükséges dolgokról: például ha nem veszünk elemet a mikroportba, nem tudjuk megtartani a zenés előadást. De rossz szándékot soha nem éreztem: valóban nagy felelősség átvenni egy 600 milliós költségvetésű intézményt.

narancs.hu: Ahogy én látom, a Móricz Színház a népszínház egyfajta sajátos megvalósítására törekszik – hogy tudnád ezt pontosabban megfogalmazni?

TCS: Jól látod. Kényszerpályán vagyunk a helyzetünkből adódóan: a megye egyetlen repertoárszínházaként borzasztó széles műfaji skálán kell mozognunk, mert a közönségünk is nagyon heterogén. Igényük van ugyanúgy a katarzisra, mint a nevetésre, a mesére vagy a zenés játékra.

narancs.hu: De amit mondasz, minden vidéki színházra igaz. Még sincs mindenütt egy évben négy-öt kortárs magyar bemutató, sem Kokainfutár és Hát akkor itt fogunk élni, sem a Csókolom zenekar dalai a Koccanásban.

TCS: Ez magától alakult így; minden színháznak megvan a maga genezise. Itt már Léner Péter igazgatása idején Nádas Pétert mutattak be, itt kezdte a pályáját Zsótér Sándor és Gál Erzsébet, itt hozták létre ők ketten a többek közt a díszletraktárban játszódó, legendás Dantont, és Verebes István is sok mindent megengedett a nagyszínpadon is, a kamarában meg pláne. Nem álszerénységből mondom, hogy ez az irány nem az én nevemhez vagy a mostani társulathoz köthető; ha tetszik, ez is kényszerpálya. De a kényszer egyáltalán nem terhes: hosszú évek alatt magasra került a léc, így mindig sarkallva vagyunk arra, hogy kitaláljunk valami újat, hogy igényes rendezőkkel dolgozzunk – nem engedhetjük meg magunknak a lazsálást.

narancs.hu: A jövő évadban csak két kortárs magyar darabot mutattok be az idei négy (plusz egy Sütő és egy Örkény) után; sok lesz viszont a klasszikus.

TCS: Úgy gondolom, hogy ezzel azért nem váltunk irányvonalat – ez nem 180 fokos fordulat. A címeket tekintve valóban kicsit populárisabbnak tűnhet az évad, de biztos vagyok benne, hogy ez nem jelenti a színvonal csökkenését. A klasszikusok közül a Móricz-, a Petőfi- és a Jókai-bemutatókat az élet hozta, mert különböző évfordulókat ünneplünk velük. De be kell valljam, ez a látszólag könnyedebb évad azért nem teljesen a véletlen műve: ebben a gazdasági helyzetben érezzük, hogy az emberek jobban meggondolják, költenek-e színházjegyre. Igen, játszottuk idén A szuzai menyegzőt és Az ügynök halálát, mindkettő remekül sikerült, de a szünetben mégis mentek el nézők. Ilyenkor a ruhatárosok finoman mindig megkérdezik, hogy miért. Azt mondták, hogy nagyon szép előadások, csak fárasztóak, nagyon nehéz gondolatok vannak bennük, és ők estére már egy kicsit elzsibbadnak, szeretnének kicsit könnyedebben szórakozni, inkább hazamennek pihenni. Könnyebben fogyasztható menüsort várnak el a nézők, a nehéz ételeket félretolják. Muszáj arra is figyelni, hogy mire van a nézőnek igénye és pénze.

narancs.hu: Hogy egy igazgató ezt mondja, az érthető – de mit szól ehhez a színházi alkotó, a rendező?

TCS: Én mindent nagyon szeretek csinálni, szeretem a foglalkozásomat. Egy nem különösképpen kimagasló tehetségű, de jó mesterembernek tartom magamat; nagyon szeretek elbütykölni egy operettel, babrálni egy gyerekdarabbal. Lehet, hogy izgalmasabb volt megrendezni a Balta a fejbent vagy a Közellenséget, de ugyanolyan kedvvel és odaadással csináltam meg a Fiatalság, bolondságot is. Nem élem meg tragédiaként, hogy nem kizárólag kortársakkal, vagy Shakespeare-rel és Csehovval foglalkozom.

narancs.hu: Tizenhárom éve igazgatod a színházat, a jelenlegi vidéki színigazgatók közül a legrégebb óta, de Pestet ideszámítva is benne vagy az első ötben. Biztonságban érzed a pozíciódat?

TCS: Épp mostanában számoltam ki, hogy már öt megyei közgyűlési elnökkel sikerült szót értenem, pedig nagyon különböző karakterek voltak, a politikai hovatartozás tekintetében is. Megmondom őszintén, az én egyéni egzisztenciám nem annyira fontos. Nincs okom extra önvizsgálatot tartani: én ennyit tudok tenni. Mind emberileg, mind szakmailag megpróbálom a legnagyobb tisztességgel végezni a munkámat – akkor miért gondolkodjam a pozícióm megtarthatóságáról? Ha úgy alakul, akkor úgysem tudom megtartani. Ha meg úgy alakul, hogy maradhatnék, akkor – másfél év múlva – majd eldöntöm, van-e még fizikai és pszichés energiám folytatni. Akkor el kell majd gondolkodni azon, hogy tizenöt év mennyire amortizált le: aki nap mint nap teljes lényével odaáll az ügy mögé, nagyon el tud fáradni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.