Puhán a semmibe

Tünet Együttes: Voks

  • Kristóf Borbála
  • 2012. február 8.

Színház

Szavazz, dönts, nyilatkozz – ezt a kellemes kötelességet rója a nézőre a Tünet Együttes előadása. Minden pillanatban választhatunk: almához vagy körtéhez menjünk, azaz táncot szeretnénk nézni, vagy inkább második világháborús híreket hallgatnánk. Nincs apelláta, a többség dönt, és kész. És a nézők élnek is a lehetőséggel: eszeveszetten kapcsolgatják a székükön talált kis kütyüket – a legbuzgóbb másfél óra alatt 415-ször váltott –, és amelyik opciót a szavazók többsége megjelöli, azt kapja az egész publikum. Tartózkodás nincs. Két előadás fut tehát párhuzamosan, amelyek sosem láthatók egyszerre – az egyik mindig sötétben marad. Így hát sose tudjuk, miről maradunk le, és azt sem, milyen narratívát szövünk magunknak, miközben vaktában nyomogatjuk a gombokat (mert gombokat nyomogatni jó).


Fotó: Dusa Gábor

A hírek – a 30-as, 40-es évek Magyarországának abszurditásai – hol szívszorítóak, hol nyomasztóan mulatságosak. Zsidótörvények és óvóhely-használati tanácsok, politikai fejlemények és polgári perlekedések. A másik előadás a társulat öt tagjának tánca: jelenetek egy társadalomból. Ezek között lavíroz a demokratikus publikum.

A két sík azonban nem képes egy, az alkotóelemeken túlmutató narratívát létrehozni. A hírek frappánsak: néha túl harsányak, szájbarágósak, de megbízhatóan ütősek. A tánc világában mindenki kiszolgáltatott, meghunyászkodik a hatalom előtt, senki sem maradhat épen és talpon. Kisebb, általában független epizódokban rajzolódik ki, hogyan válik a hazaszeretet pusztító nacionalizmussá, az egyén a tekintélyelvűség, a kollektív hülyeség kiszolgálójává. Egy társadalom haláltáncát láthatjuk, de sajnos – miként a társadalom – az előadás is langyosan, puhán táncol a semmibe. A technikailag többnyire jól kivitelezett mozdulatsorok nem tudnak igazán hatásossá válni, az epizódok nehézkesen vagy homályosan kapcsolódnak, ritmusuk nem elég feszes.

A Tünet Együttes előadása a magyar társadalom régi-új nekrológja; aktuális, sőt esszenciális, mindennapi megfontolásra érdemes kérdéseket feszeget. Elmélkedés inaktivitásról, vállvonogatásról, közönyről, a tehetetlen tömegről. Mert a tömeg tehetetlen (és a tehetetlen tömeg mi vagyunk). De sajnos az előadás is az.

Trafó, február 2. A Voks áprilisban tér vissza a Trafóba; a legközelebbi előadás Nyíregyházán lesz.

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.