Magyar Narancs: Tudom, hogy unja, de kezdjük ott, hogy ezt a szép a színházat, ami tavaly 30 milliós adózott nyereséget hozott önnek és üzlettársainak, meglehetősen olcsón, alig több mint 3 millió forintért sikerült megvásárolnia. Honnan tudták 2012 augusztusában, hogy érdemes beadni egy vételi ajánlatot?
Németh Kristóf: Egyáltalán nem tudtuk. 2011-ben a minisztérium megvonta a Budapesti Kamaraszínház és a Játékszín támogatását. Miután enélkül nem tudtak működni, a társaságokat a tulajdonos MNV Zrt. elkezdte végelszámolni, én pedig bekopogtam, kiderítettem, kihez tartozik az ügy, és azt mondtam, szeretném megvenni a becsődölt kft.-t. Furcsán néztek rám, nem szoktak végelszámolás alatt lévő céget venni. Az MNV aztán felértékeltette a színházat, mi pedig vételi ajánlatot tettünk.
MN: Először az akkori színházát, a Budapesti Kamarát akarta megmenteni…
NK: De kiderült, hogy a két apró stúdió és a Tivoli, a jelentős nagyságú társulat nagyobb állami támogatás nélkül nem működtethető.
| ||
MN: Ellenben a bulvárt játszó, majd’ 300 fős, társulat nélküli Játékszín igen.
NK: Elővettük a kockás papírt, osztottunk, szoroztunk, és kijött, hogy – némi állami támogatás mellett – rentábilisan üzemeltethető a színház.
MN: Honnan kaptak adatokat?
NK: A végelszámolótól.
MN: Szerencséjük volt, épp egy hajszállal ígértek többet a minimális, 2,9 milliós árnál.
NK: Mi eleve úgy gondoltuk, hogy jelképes összeget adunk egy bezárt színházat üzemeltető nonprofit kft.-ért, a több évtizedes műszaki berendezésekért, 30 méter koax kábelért, a tízéves, legális szoftvert sose látott számítógépekért…
MN: Épp erről van szó. Az MNV a vételi ajánlat után felmérte a színházat jelentő kft. vagyonát. Csakhogy egyrészt a könyv szerinti értéket vették figyelembe, így a még javában használható eszközök zöme nulla forint lett, másrészt úgy mérték fel a vagyont, hogy nem színházi funkcióval számoltak, így azok az eszközök, amik nem íródtak le nullára, azok is csupa használt, használhatatlan lomokká váltak. Szóval az MNV nem színházként, hanem lomként adta el önöknek a Játékszínt, ezért merülhetett fel sokakban, hogy valójában átjátszotta.
NK: Ne kérje rajtam számon az MNV döntéseit!
MN: Mégis ön a haszonélvezője ennek a döntésnek, ez a színház, ez a brand ezekkel az eszközökkel most hasznot hajt önnek. (Az ügylet részleteiről lásd korábbi cikkünket: Tehermentesítés, Magyar Narancs, 2014. július 24. – a szerk.)
NK: Lehet vitatkozni, hogy egy 10–30 éves reflektor mennyit ér, szerintem az akkori színháznak és az abban az állapotban lévő kft.-nek csak jelképes értéke volt. És szívesen megmutatom, hogy mi mindent cseréltünk ki az utóbbi két évben, a fénypultot, a lámpapark egy részét, megújultak a közönségforgalmi terek, két új mosdót építettünk. Felújítottuk a nézőtéri széksorokat. Erre ment el a 30 millió, és nem is volt elég. És ne felejtse el, olyan színházat vettünk, ami korábban 210 millió, az utolsó évben pedig 144 millió forint állami támogatást kapott, amikor a mi birtokunkba került, akkor pedig nulla forintot.
MN: Ez is egy fontos kérdés, ha én veszem meg, vagy például Orlai Tibor, aki a saját pénzén csinál színházat, vagy az elődje, Balázsovits Lajos, nem valószínű, hogy a következő évben a rendkívüli intézkedésekre szolgáló kormányzati alapból kapunk 63,4 millió forintot, amit a következő évben a költségvetésbe majd eleve beterveznek. Talán ezért nem is tett más ajánlatot. Ezt egyébként kinél kellett elintézni?
NK: Ez nagyon rosszindulatú felvetés, azt sugallja, hogy ami másnak nem jut eszébe, azt csak úgy lehet megvalósítani, hogy valaki seggeket nyal. Egyébiránt a publikus információk szerint Alföldi Róbert is tárgyalt a minisztériumi vezetőkkel saját, állami támogatással üzemelő színházának beindításáról, szóval hagyjuk… Nem én zárattam be a színházat, nem én vontam meg a támogatást. Ne állítsuk be úgy a dolgot, mintha minden mögött én és az állítólagos kapcsolataim állnának.
MN: Ezt nem is mondjuk. De az tényleg pikáns, hogy egy színháztól megvonják az állami támogatást, aztán amikor magánkézbe kerül, ismét kap. Szóval hogy intézte el?
NK: Woody Allen mondta, ha túl kicsinek érzed magad, próbálj meg együtt aludni egy léggyel. Én ez a légy voltam. Elmentem mindenkihez, hogy meggyőzzem, ezt a színházat mi jóval kevesebb pénzből életben tudjuk tartani, mint elődeink. Csomós Miklóstól Réthelyi Miklóson át L. Simon Lászlóig, de Hiller Istvántól is tanácsot kértem.
MN: És Lévai Anikó?
NK: Tőle nem kértem tanácsot, ő csupán eljött az első bemutatónkra.
MN: És azt hogyan lehet elintézni?
NK: Ördögi módon. Meghívót küldtünk, és talán telefonáltam is a kollégáinak. Előtte egyszer beszéltem vele, amikor a Klubrádióban interjút csináltam vele a szakácskönyvéről. De itt volt azon az estén Medgyessy Péter is, jár ide Kuncze Gábor és még sokan mások, mindenféle pártszimpátiájú ember. Hízelgő, hogy olyan politikai kapcsolatokat tulajdonítanak nekem, ami az MNV vagyonértékelésétől a költségvetési törvény befolyásolásáig terjed. Higgyék ezt! De valójában, s ezzel válaszolok arra a kérdésére, hogyan lehet elintézni az állami támogatást: sok szerencsével, kitartással és munkával. Én egy viszonylag ismert ember vagyok, ezért sok ajtó könnyebben megnyílik előttem, képes vagyok érvelni és meggyőzni.
MN: Jó trend, hogy a szórakoztató színházak magánkézbe kerülnek, de jó volna, ha egyenlő pályán történne.
NK: Soha nem lesz egyenlő a pálya. Ez illúzió.
MN: Van, akinek pályáznia kell, önöknek azt sem kellett. Tudom, a törvény nem írta elő a pályázatot.
NK: Mennyivel lett volna jobb, ha pályázat van?
MN: Nem vádolhatná önt senki mutyizással, ha nyílt, tiszta versenyben szerzi meg a színházat.
NK: Tévedés. Naponta hallunk hőbörgést pályázati döntések miatt, ezt ön is tudja. Az én olvasatom az, hogy egy bezárt színházat nyitottam meg ismét, ami közel 70 színésznek és többtucatnyi háttérmunkásnak ad rendszeres jövedelmet. És azt se felejtsük el, hogy négyszer annyi bérleti díjat követelnek tőlünk, mint az elődeinktől.
MN: Mekkora ez az összeg?
NK: Körülbelül egymillió forint havonta.
MN: Épp ennyi a Ruttkay Éva Színház bérleti díja a nyolcadik kerületi Kálvária téren. Értem, hogy nincs egyenlő pálya, de azért nagynak tűnnek az egyenlőtlenségek: a Centrál Színház magánosítása esetében pályázat lesz, s nem három-, hanem majdnem 200 millió forintért fogják árulni – ez azért nem kis különbség.
NK: Ahogy némi különbség van a két színház között is. Mi egy 10-20 milliós kinnlevőségekkel terhelt, rossz technikai állapotban lévő színházat működtető, becsődölt nonprofit kft.-t vettünk meg, akkor nulla forint állami támogatással. A kiváló állapotban lévő Centrálnak két színpada van, közel kétszer annyi nézőt tud befogadni esténként, mint mi, tudtommal kb. 150 milliós eredménytartaléka van, kiemelt kategóriás, nagyjából fix 140 milliós az állami támogatása.
MN: Az eredménytartalék azért nem a kasszában van.
NK: Részben ott is, gondolom. Szóval, ha ezt összeadjuk, a Centrál valódi vételára sem sokkal több, mint hárommillió forint.
MN: Ön szerint lehet magánszínházat üzemeltetni állami támogatás nélkül?
NK: Bár pályázati úton szinte mindenki rendszeresen nyer forrásokat, ismerünk ilyen típusú vállalkozásokat. Vagy tőkeerős tulajdonos áll mögöttük, mint az Átrium esetében, vagy a klasszikus példa, Orlai Tibor színháza, igaz, ő nem tart fenn épületet, műszakot. A harmadik megoldás az utazó, kereskedelmi színház. Én azt hiszem, hogy egy kőszínházat működtető, többtucatnyi alkalmazottnak munkát adó teátrum direkt állami támogatás nélkül csak radikális áremeléssel tudna működni.
MN: Nem indultak a kiemelt státuszért. Jövőre hogyan lesz állami támogatás?
NK: Reméljük, ismét bekerül a költségvetésbe a támogatásunk.
| ||
MN: Az önök által közölt nézőszámok és bevétel imponáló növekedést mutat. Ez minek köszönhető?
NK: Ha a sajátodról van szó, akkor jó gazdaként viselkedsz, és nem úgy, mintha jó gazda volnál. Másrészt alapvetően fontos a nézők bizalma, a jó repertoár és az olyan kiváló művészek, mint Gálvölgyi, Benedek, Vári Éva, Hernádi Judit, László Zsolt, Hajdu Steve, Csonka András vagy Kovács Patrícia – a teljesség igénye nélkül. Az elmúlt évadban kb. 80 000 fizető néző volt kíváncsi a produkcióinkra, ez az elmúlt 100 év bevételi és nézőcsúcsa…
MN: Mennyivel olcsóbb magánkézben egy színház működése?
NK: Minden beszállítói szerződést újratárgyaltunk, jóval olcsóbban gyártjuk a díszleteket, mint korábban. De félre ne értse, nem az elődömet szapulom, hanem azt mondom, hogy más pályán játszunk. Nekem muszáj takarékoskodnom. Számos bartert kötöttünk, a jelmezek, a cipők, a szállítás nagy részét így sikerült megoldani. De ebben nagyon sok napi munka van, és nem a politikai kapcsolatok. Nincsenek repiköltségeink, a munkakörökben is nagy átfedés van, mindenki csinál mindent, ha épp szükség van rá. De csináltunk egy nappal is nyitva tartó kávéházat, amit mi üzemeltetünk, ahogy a saját jegypénztárunkból pedig nemzetközi pénztárat alakítottunk ki, ahol százalékért áruljuk a konkurencia jegyeit. Van saját ajándékboltunk is.
MN: A kritikusok szerint bár kicserélődött a repertoár, alapvetően nem változott a színház profilja, ugyanakkor vannak „testidegen” előadások.
NK: Ilyen a Bányavirág, amit Vidnyánszky Attilától vásároltunk meg, amikor kiderült, hogy nem kíván semmit tovább játszani a korábbi repertoárból.
MN: Mennyiért vették meg?
NK: Egymillió forintért. Igen, erre sem írtak ki pályázatot. De válaszolva a kérdésére, egy kollégám mondta, hogy rém tehetséges gondolat egy repertoárt megzavarni kicsit. Mi olyan előadásokat játszunk, amik könnyeket csalnak az emberek szemébe, az öröm könnyeit, ez egy kicsit más. A célunk az, hogy a mi közönségünknek is mutassunk valami mást, és hogy olyanokat is behozzunk általa, akik egyébként nem járnának ide. A következő zavar a szintén Székely Csaba által írt Szeretik a banánt, elvtársak? című darab lesz, amit Sebestyén Aba ad elő.
MN: Bátor vállalkozás.
NK: Szeretem a kihívásokat.
MN: Egy magánvállalkozás esetében kulcskérdés a bővülés. Erre hogyan lát módot?
NK: Háromszáznál kevesebb néző fér be a Játékszín nézőterére, pedig nagyobb az igény, úgyhogy egyes előadásainkat talán átvisszük más színházba, de a nyarat is kihasználjuk, vidéken játszunk, Gödöllőn, Balatonföldváron a Kultkikötőben, Debrecennel is szerződést kötünk. Nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, a Centrál Színház ugyanezt csinálja Keszthelyen. A másik lehetőség a kooprodukció, a Zikkurattal és a Békéscsabai Jókai Színházzal közösen csináltuk meg az Illés zenekarról szóló zenés előadást. De elmegyünk Londonba is játszani, az egyre nagyobb magyar kolóniát kiszolgálni. Megjegyezném, a Játékszín eddig soha nem csinált vendégjátékot.
MN: Milyen célból alakította meg a Magánszínházak Szövetségét?
NK: Mert azt hiszem, egyre több ilyen színház lesz, és ha nem is lesz egyforma a pálya, de azon lehet és kell is dolgozni, hogy a játékszabályok azonosak legyenek.
