„Szarunk a szemfestékre” - Transzvesztiták Magyarországon

szerző
Kovács Bálint
publikálva
2014/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Őrült Nők Ketrece, a most bemutatott Swing vagy éppen Conchita Wurst: a média szeret a témával foglalkozni, de amit megjelenít, az a sokszínű és rétegzett transzvesztitaközösségnek csak egy kis szelete.

„Legyen egy szép estéje a KDNP-nek!” – indítja a Mikulás-napi transzvesztitashow-t az Al­terego Club dívája, Lady Dömper a népes közönség legnagyobb örömére. A show gazdája, aki huszonöt éve, az első legális melegbár megnyitása óta dolgozik a szakmában, később azt mondja: „A társadalom azon részének, amelyik hajlandó még egyáltalán gondolkodni ebben az országban, már nincs baja a transzvesztitizmussal, akik viszont nem hajlandóak befogadni a megszokottól eltérő dolgokat, azokkal úgysincs értelme párbeszédet folytatni: nem akarjuk mi magunkat ráerőltetni senkire.”

false

Noha a melegekkel, leszbikusokkal, biszexuálisokkal, transzszexuális és transznemű embe­rek­kel elég sok kutatás foglalkozik (legalábbis külföldön), a transzvesztitákkal kapcsolatban kevés az általánosan ismert tény, és ezek legtöbbje is téves, vagy legalábbis tévesen általánosító. „A társadalomkutatók elsősorban olyan kérdésekkel igyekeznek foglalkozni, ahol egyensúlytalanság tapasz­talható, illetve ahol azonnali be­avatkozásra lenne szükség. De a transzvesztitizmusnak jelenleg nem igazán érezni a társadalmi probléma jellegét” – magyarázza a kutatások hiányát dr. Takács Judit szociológus, az MTA tudományos tanácsadója. Dombos Tamás, a Háttér Társaság ügyvivője hozzáteszi: a legfontosabb a fogalmak tisztázása lenne, mert az biztosan árt minden érintett közösségnek, ha legtöbbek fejében megmarad az az általános és téves sztereotípia, hogy a transzvesztiták azok a meleg férfiak, akik nőnek öltöznek, mert valójában nők akarnak lenni.

„Mintha csak két nem lenne”

A valós kép ennél sokkal árnyaltabb. Transzneműnek azokat nevezik, akik nem azonosulnak a születéskor kapott biológiai nemükkel, vagy elutasítják az annak megfelelő testi megjelenést. Hagyományosan e fogalom alá sorolják a transzszexuálisokat (akik nemcsak identitásában nem azonosulnak nemükkel, de alávetik magukat orvosi beavatkozásoknak is a megváltoztatása érdekében), az interszexuálisokat (akik „köztes” nemi jellegzetességekkel bírnak, és/
vagy egyik nemmel sem azonosulnak) és a transzvesztitákat. Ők életük egy részében – de nem az egészében – a másik nemhez társított ruhákat öltik magukra, ám ennek nem identitásbeli azonosulás az oka. Jelentős hányaduk heteroszexuális, sokuk meleg, van, akinek szexuális tevékenységéhez kapcsolódik az átöltözés, és van, aki a másik nemként való létezés előnyeit kívánja megtapasztalni, van, aki csak saját örömére öltözik át, van, aki társas eseményekre, és vannak, akik kizárólag a showbusinessben, fellépéskor öltöznek be. És végül vannak, akik nem is nevezik magukat transzvesztitának, noha például férfiként szívesen hordanak egy-egy női fehérneműt, harisnyát: ők a cross-dresserek.

A transzvesztita szót 1910-ben alkotta meg Magnus Hirschfeld német orvos, de a „tevékenységre” egyes források szerint már a Bibliában is történt utalás. „Igazán csak a modernitás időszaka óta lehet elkülöníteni a transzvesztitizmust, amióta mindenki olyan ruhában mászkál, amilyenben akar, mert demokratizálódott az öltözködés – ecseteli Takács Judit. – Korábban normatívan voltak előírva az adott státuszhoz tartozó, a társadalmi hovatartozást kifejező viseletek, és ezektől nem is igazán lehettek nagy eltérések, ezért nehéz lenne a korábbi időkre visszamenőleg alkalmazni a mai fogalmakat. Gondoljunk csak a francia királyi udvar piperkőceire, a harisnyáikra és a magas sarkú cipőikre.” A szociológus szerint a hazai nőimitátorság az első világháború fogolytáboraiban intézményesült, amikor a tábori színpadokon – a hagyományos japán kabukihoz vagy éppen a shakespeare-i színházhoz hasonlóan – a szexualitás mellőzésével férfiak játszottak minden szerepet. Ezt követően nem egy „befutott” előadó a háború után is a szerepben maradt.

„A transzvesztitizmus azonban már a 19. század végétől medikalizált terület volt” – jegyzi meg Takács Judit. A 21. század viszonylagos felvilágosultságában ez ugyan furcsának hathat, de a helyzet bizonyos tekintetben nem változott: a BNO (a betegségek nemzetközi osztályozása) mindmáig tartalmazza a „kettős szerepű transzvesztitizmust” és a „fetisisztikus transzvesztitizmust”, noha a mostanában esedékes BNO-revízió miatt e két „mentális és viselkedészavar” eltávolításának lehetősége komoly vitákat szült. „Nem gondolom, hogy a patologizáció jó irány lenne. Ez azt sugallja, hogy problémáról van szó, amit meg kell oldani. Pedig nem látom, mi a veszélyessége annak, ha valaki időlegesen ki szeretné próbálni a másik nem életvitelét, de annak sem, ha (fetisisztikus transzvesztitizmus esetén) valaki a másik nem ruháiban, de akár ellenkező nemű partnerrel vagy éppen partner nélkül tud vagy szeret elélvezni konszenzuálisan, erőszak nélkül – véli Takács Judit. – Akkor már inkább az a probléma, hogy a medikalizált megközelítés szerint olyan, mintha csak két nem lenne, ráadásul az is mindenféle átmenet nélkül, pedig ha nem egyszerűsítjük le kétneműre a világot, láthatjuk, hogy kiben-kiben meglehetnek azok a tulajdonságok, amelyeket jellemzően »a másik nemhez« tartozónak ítélünk meg.”

A transzvesztitizmus jelenlétével a betegségek között nem csak ez a probléma – mutat rá Dombos Tamás –, ugyanis bizonyos munkakörökből – például katonaság, rendőrség, tűzoltóság – a törvények szerint kizárható az, akik a BNO-lista bizonyos tartományai alá eső „beteg”, például a transzvesztita. Igaz, 2000-ben a homoszexualitás már lekerült a listáról. „Elvileg ma Magyarországon egy transzvesztita nem lehetne katona, ami azért elég komoly diszkrimináció” – méltatlankodik Dombos Tamás, hozzátéve, hogy Európában nem tud kifejezetten a transzvesztitákat büntető szabályozásról, de azokban az országokban, ahol a melegség bűncselekmény, nem túl meglepő módon az átöltözést sem értékelik különösebben.

„Ha nőt akarnék, nőkkel járnék”

Túl azokon az atrocitásokon, amelyek általában a meleg vagy „melegnek tűnő” közösségek tagjait érik, a Háttér Társaság ügyvivője nem sok problémás ügyről tud beszámolni. Például az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) kivizsgálta azt az ügyet, amelyben egy-egy csoport kibérelte az egyik kastélyszálló bárját fotózáshoz, ám amikor kiderült, hogy transzvesztitákról van szó, hirtelen foglalt lett a helyszín. Az eset megegyezéssel és béküléssel zárult, így az EBH-nak nem kellett határozatot hoznia. Egy másik esetben egy transznemű ember képét is tartalmazó újsághirdetést utasított vissza egy céges újság, de ebben az ügyben (mivel a cég másik kiadványában megjelenhetett a hirdetés) nem született elmarasztaló döntés. Dombos szerint a transzvesztiták világszerte a hatóságok zaklatására szoktak panaszkodni: akadnak rendőrök, akik jogértelmezése szerint szabálysértés, ha az épp átöltözött, igazoltatott személy igazolványképe nem hasonlít az aktuális kinézetére.

„A meleg társadalom és a travik között van egyfajta kutya-macska viszony, itt is jelen van a transzfóbia, így a legtöbb travi nagyjából 2006 óta már nem jár ki a Pride-ra sem. Sok meleg nem tud mit kezdeni egy magát nőként megjeleníteni kívánó férfival, zavarba jön tőle, vagy taszítja a dolog. Én is többször megkaptam azt a mondatot, hogy »nekem pasi kell, ha nőt akarnék, akkor nőkkel járnék«, egy meleg fórumozó pedig egyszerűen csak nőferdületnek nevezett. A bujkálás, a kényszerű hazudozás, az előbújás esetén tapasztalt gúny rosszkedvűvé teszi az LMBT-társadalmat, sok a feszültség, könnyen kirobbannak a konfliktusok” – mondja a nőnek öltözve a Necc nevet használó férfi. (Élettörténetéről lásd keretes írá­sunkat – a szerk.) A transzveszti­ták valóban sokszor kívülállóknak
érzik magukat az LMBT-közösségekben. Néhány meleg szerint szégyent hoznak rájuk, a transzszexuálisokkal pedig az eltérő problémák okozhatnak meg nem értést.

Ugyanakkor a transzvesztita interjúalanyaink elmondása szerint nemigen törekszenek érdekképviseletre vagy éppen intézményesülésre: több ízben történt kísérlet a leginkább szabadidő-eltöltés miatt létrejött Tranny Baráti Kör egyesületté formálására, de a kezdeményezés soha nem mozgatott meg néhány érintettnél többet.

„Mi művészek vagyunk”

Mai programok
Lady Dömper elmondja: pályafutása során még soha nem kapott semmilyen negatív visszajelzést. „Minket csak befogadó közegekbe hívnak, mi magunktól nem jelentkezünk sehová. A show-n kívül civil, polgári meleg életet élek, a női ruha nekem a munkaruhát jelenti.” Kolléganője, Betty Blue, civilben András – aki az Alföldi Róbert rendezte Az Őrült Nők Ketrecében is szerepel – leszögezi: „Akivel most beszélgetsz, és akiket a klubban látsz, azok egészen mások, mint amit az értelmező szótár transzvesztitának nevez. Mi nem azért öltözünk át, amiért ők: mi művészek vagyunk. Ezt külföldön drag queennek nevezik, ami legtöbbször meleg, csak a show miatt átöltöző férfiakat takar.”

A jogvédelem, érdekérvényesítés bizonyos szempontból tényleg nem különösebben indokolt. „Egyrészt nincs is transzvesztitaközösség, másrészt mi a szó hagyományos értelmében nem is vagyunk transzvesztiták: az utcán soha nem látnak nőként, legfeljebb fellépés előtt, de akkor meg taxival megyek. Van néhány ember, akikkel jó együtt dolgozni, akikkel kedveljük egymást, de nincsenek közös céljaink, és ha néha összejövünk, akkor sem fogunk a nejlonharisnyákról beszélni, mert gyűlöljük a nejlonharisnyát, és nem beszélünk nőcis témákról, hogy ki milyen szemfestéket használ. Szarunk rá” – jelenti ki Lady Dömper. Ráadásul olyanok is vannak közöttük, akik egy idő után – örökre, vagy amíg bírják – felhagynak ezzel az életmóddal: Necc több olyan ismerőséről is beszámol, akik például beleszerettek valakibe, összeházasodtak, és nem tudták a továbbiakban összeegyeztetni az életformájukat a körülményeikkel, vagy egysze­rűen nem volt többé igényük rá.

Hogy a mainstream média kedvelt témája a transzvesztitizmus, az mindenképpen láthatóságot ad a közösségnek, márpedig ami látható, azt elvileg könnyebb is elfogadni. Ugyanakkor a tévében és filmeken megjelenő transzvesztiták jellemzően kizárólag a drag queeneket jelentik, Conchita Wurst pedig maga sem tette egyértelművé, hová is tartozik, és ez – mondja Dombos Tamás – nem tesz jót a kategóriák tisztázásának.

Két sors: Necc és Betty Blue

„Az ötvenes évek elején születtem, felnőttkoromig sehol nem találkoztam a nemi identitás megkérdőjelezésével. Csak azt éreztem fiatalkoromtól, hogy vonzódom a női fehérneműkhöz, egyetemista koromban már naponta, napközben viseltem is; a fiatal feleségem ezt nem tette szóvá. Normális szexuális életet éltünk, csak valami hiányzott belőle… Csak később kezdtem érezni, hogy a pasik vonzanak, és hogy én nőként lehessek velük. Amikor a 90-es évek elején kicsit nyíltabban jelent meg ez a téma, néhány évi hezitálás után az ismerkedő portálokon jött létre az első kapcsolatom. Semmilyen szé­gyen­érzetem, belső konfliktusom nem volt ebből, éppen ellenkezőleg, felszabadító volt, végre megtudtam, mi hiányzott az életemből, ki vagyok, és hogyan szeretnék élni. Ekkortól már tudatosan magam vásároltam fehérneműt, ruhákat, és találkozgattam pasikkal – még két szép szerelmes kapcsolatom is kialakult. Amikor lebuktam a feleségem előtt, elmondtam neki mindent. Nehéz évek következtek, végül néhány éve külön is költöztem. A lányommal, a testvérem családjával, néhány barátommal meg is osztottam a kilétemet. Innentől aztán egyre nyíltabban vállaltam magam, kialakult a transzvesztita társasági köröm is. Ma is így érzem jól magam. Nem verem nagydobra a hétköznapokban senki előtt, hogy transzvesztita vagyok, nem feltűnősködöm, de ha rákérdeznek, nem kerülöm ki a választ.” (Necc)

„Amikor legelőször láttam olyan faszit, aki nőnek volt öltözve, elképesztően megijedtem, mert nem tudtam, mi ez, hogy lehet ez. Amikor megértettem, hogy bár tudom, hogy egy faszit látok, de mégis egy nő áll előttem, az tök izgi volt, egy különös színjáték. Akkor jöttem rá, hogy már gyerekkorom óta rendelkezem ezzel a képességgel én is. Tizenhárom éves koromra már kristálytisztán tudtam, hogy majd ezzel szeretnék foglalkozni, pedig ez 1993-ban volt – ez akkoriban kvázi egy meg nem valósítható álom volt. Pár évvel később, amikor már közelítettem az olyan helyek felé, ahol mások ugyanazt csinálták, mint amit én most, éreztem, hogy megtaláltam az utamat. A színpadi létem maga a szabadság, ott bármi lehet, bármi lehetek, ahogy ugyanezt mondja minden művész is a versmondótól az énekesekig. A munkám egyrészt teljes mértékig önkifejezés, másrészt azért, amit szeretek csinálni, még pénzt is kapok. De annak, hogy meleg vagyok, ehhez az egészhez semmi köze nincsen. A szexuális orientációm teljesen független attól, hogy miért érdekel az átöltözés.” (Betty Blue)

 

szerző
Kovács Bálint
publikálva
2014/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...