Magyar Narancs: Azt szokták mondani, hogy egy színész akkor kezd rendezni, ha az anyaszínházában nincs elég kihívás.
Vajdai Vilmos: Persze, ez korrekt. De nem hiszem, hogy van olyan végzett színészhallgató, akit elég kihívás ér. Én egészen pár évvel ezelőttig nem is tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék csinálni az életben: adódott ez a színházi dolog, mert gyerekkoromban belém ültették, hogy milyen szép orgánumom van, amiről az évek során kiderült, hogy ez nem is olyan jó a színpadon, jobb a középmagas hang, mint a mélyen dörmögő. Pályakezdőként minden darabban benne voltam a Katonában, volt, hogy havi harminckettőt játszottam, de ez is kevés volt, szerettem volna valami mást. Amikor a meghatározóan kreatív és szabad főiskola után az ember bekerül egy színházba, ahol kicsit görcsösebben készülnek a darabok, az mindig kevesebb kihívást jelent. A TÁP Színházat egyébként megelőzte a zene, már korábban elkezdtem dj-zni, de ennek nem volt köze ahhoz, hogy kreatívan ki vagyok-e elégítve.
| ||
MN: Azért a legtöbben a színészet alternatívájaként nem döntenek úgy, hogy szándékosan rossz színházat akarnak csinálni.
VV: Ez nekem is csak sokára jött, először én is megrendeztem egy darabot, ami megfogott, az Andrzej Wajda-féle Bűn és bűnhődést Balkay Gézával, Ternyák Zoltánnal, Csomós Marival – nem is tudom elképzelni, honnan volt akkora arcom, hogy ezt megcsináljam. Ja, és Káel Csaba volt a díszlettervezőm. Aztán egy idő után úgy alakult, hogy minden héten létrehoztunk egy-egy egyszeri előadást, mindenáron, akkor is, ha épp nem jutott eszünkbe semmi: addig gyötörtem magamat, amíg előjött valami. Sok érdekes dolog született; ha csak egy alkalom miatt készítesz előadást, akkor olyan erősen összpontosulnak az energiák, hogy az sosem érdektelen. Ezek között volt egy olyan este, aminek az volt a célja, hogy érezzük magunkat igazán rosszul a színházban. Rendeztünk előtte egy fogadást mikróban szárított kenyérrel, rajta sajt helyett krumplival, direkt ecetes borral, egy napra elöl hagyott sörrel; rá is zártuk az ajtókat a közönségre, amiből lett egy kis pánik, és az előadás is tényleg felfoghatatlan színvonalú volt – ez volt a dolog csírája. Aztán kábé húsz évvel később jött egy olyan korszak, amikor minden héten a Süss Fel Napban játszottunk; gondoltam, kezdjük ismétlésekkel, alvószínházzal, virtuális valósággal, meg a rossz színházzal. És ez nagyon bekattant az embereknek, mert megfoghatatlan a logikája annak, hogy rosszat akarunk csinálni, ezért ha véletlenül jót csinálunk, az azért rossz, mert rosszat akartunk, de jó lett. Működött a dolog, mindkét oldalon: jó színészpedagógiai eszköz, ha bátran rossznak lehet lenni, mert feloldja a színész görcsösségét, ha bármit ki lehet próbálni. Azok a színészek, akik ebben részt vettek, sokat tanultak. Ha be tudták vállalni, hogy esetleg tényleg iszonyú kínosak lesznek a közönség előtt, abból igazi pillanatok születhettek; amikor valaki a nézőkkel szemben állva produkálta magát, és valami olyan rosszat csinált, amitől megfagyott a levegő, az olyan, mint egy katarzis. Van, akinek ez traumatikus volt, de volt, aki ebből továbblépve bármit bátran elvállalt, és beindult a fantáziája. Ez négy évig rendületlenül tudott működni, aztán kifogytunk az ötletekből, és egyre inkább csak kínos volt az egész. Nem volt érdektelen, csak unalmas; sok fellépőnek az jutott eszébe, hogy majd énekel, mert az olyan kínos. Valóban az, de ha nincs valamivel megcsavarva, ha nem utal vissza önmagára, az nem szám.
MN: Szóval nem is te emelted ki az ötletek közül a rossz színházat, hanem a közönség reakciója?
VV: Igen. Az első időben nem működött jól a közönséggel való kontaktus, de később rájöttem, hogyan kell velük kommunikálni: mindenképp biztosítani kell, hogy nem bántjuk őket, viszont szemtelenek lehetünk, de ők is lehetnek azok, fütyülhetnek, pfujolhatnak – ez elég jól bejött. Az elejétől fogva volt egy olyan kényszerem, hogy vigyük tovább a színházat annál, hogy a nézők csak ülnek és szórakoznak: vegyenek is részt benne valahogy – persze az is egyfajta részvétel, ha nagyon megmozgatja őket az eszme, felkavarja őket a darab. Ez is abból adódott, hogy olyan dolgokat akartam csinálni, amilyenek nincsenek kőszínházban, amit bemerevedettnek láttam. Tán azért jöttem e világra, hogy integráljam a kőszínházat az alternatív vagy az amatőr színházzal; mindkét félnek jót tett a másik jelenléte. Bár néha, amikor a legdurvább arcokkal csináltam előadást, akiket partikból vagy zenészkörökből ismertem, voltak nagyon nehéz küzdelmek, hogy kicsit lejjebb nyomjam a drogokat a próbákon, vagy a Bűn és bűnhődés idején az alkoholszintet. Emlékszem, amikor még próba előtt sutyiban elmentek a kocsmába, rohangásztam utánuk, és az utolsó pillanatban elittam előlük a feleseiket, amitől én totál kikészültem, de ők legalább tudtak próbálni.
MN: Peter Brook híres meghatározása szerint „ha valaki átmegy egy üres téren, és azt valaki nézi, az már színház”. Ahogy a TÁP-ot elnézem, gondolom, szerinted is minden belefér.
VV: Így van, minden.
MN: Miért színház, ha – mint a TÁP egyik performanszában – színészek kora reggel felébrednek, rágyújtanak és kávét isznak?
VV: Erre már válaszoltál: azért, mert nézik. Nem azért mondom, mert Peter Brook ezt mondta, hanem mert én is így gondolom. A Café Budapest fesztiválon majdnem kitehettem egy színpadi keretet egy térre, hogy a nézők elé üljenek, aztán történjen, ami történik, de végül nem engedték. A tény, hogy valaki nézi, mindent kiemel, onnantól egy ébredés is jelentést kap, mert mindenkinek valami mást jelent.
MN: Meg tudod fogalmazni a színházeszményed?
VV: Miért nem tegnap kérdezted? Mára átgondoltam volna. Elég lassan gondolkodom, ezért szeretek olyan sokáig dolgozni az előadásokon is. Talán az, hogy a hibákból építkezem: azok mindig valami igazat hoznak. Fontos a teljesen szabad munka is; szeretem, ha az elején még nem is tudjuk, mi felé haladunk; nem a cél a fontos, hanem az út. És korábban nem akartam semmilyen üzenetet, mondanivalót belepréselni az előadásokba, mert azt gondoltam, az majd úgyis kijön magától. Most már könnyebben el tudom kerülni a közhelyeket, amiktől mindig féltem; most már egy kicsit több élettapasztalatom van, amitől több az „üzenetem” – pontosabban nem üzeneteim vannak, hanem kérdéseim. Na látod, ha sokat beszélek, a végére még arra is rájövök, hogy mi a művészi hitvallásom.
MN: Talán a TÁP az egyetlen társulat, amelyik (politikai értelemben is) épp olyan szókimondó a színpadon, mint a színházi folyosókon, most például átneveztétek magatokat Magyar Nemzeti (Munkaalapú) TÁP Színházzá.
VV: Nekünk nem kell meggondolnunk, hogy mit csináljunk, bár volt egy kis vitánk, hogy ezt bevállaljuk-e, vagy akkor majd ránk szállnak. De ez mind igaz: magyar nyelven játszunk, ezt a nemzetet próbáljuk előrevinni, ha máshogy nem, hát úgy, hogy a politika ellen dolgozunk, mert ők megpróbálják lehúzni a nemzetet. És vitathatatlanul munkaalapúak vagyunk, mert kibaszott sokat dolgozunk, ha nem is mindig koncentráltan.
MN: Nem kell meggondolnotok, hogy mit csináltok?
VV: Biztos, mert még soha nem lett igazi baj belőle. De ha baj ér, akkor sincs nagy gond, mert tizenöt évig teljesen pénz nélkül csináltuk, úgyhogy akkor sem szűnne meg a színházunk, ezt nem tudják elvenni tőlünk. Ha nem lesz helyünk, ott vannak a kocsmák, vagy kimegyünk az utcára, ott is csináltunk már előadást. Nem érzem magunkat fenyegethetőnek. Úgyis sok mindennek kell megfelelni – ezekből, ha lehet, legalább a politikát kihagyjuk. A művészetnek szabadság nélkül nincs értelme.
MN: A magyar színház gyáva?
| ||
VV: Talán. De inkább túl óvatosnak, túlbiztosítottnak nevezném a kőszínházakat: nem gondolkodnak elég komplexen, védik a maguk bázisait. Belátom, van is mit védeni, de rövidlátás a gyökereket magukra hagyni, pedig közhely, hogy a független színház a gyökér – minden értelemben. Mivel nincs annyi pénzük és annyi vesztenivalójuk, a függetlenek bátrabban is dolgoznak. De azért az látható, hogy ez a struktúra magától fel fog bomlani. Én sem tartom jónak, hogy iszonyú sok pénzt ölnek olyan, nagy kőszínházakba, amelyek futószalagon gyártják az érdektelen dolgokat, miközben sok előremutató helyre alig jut pénz. És a színészek már szinte egyeztethetetlenek, már csak ezért sem működhet tovább ez a rendszer; fel fog bomlani a nagy társulatok, a kőszínházak struktúrája, és talán úgy fog tudni újraindulni, hogy kis, erős közösségek születnek, olyanok, mint Mundruczó Kornéléké, Bodó Viktoréké vagy az egyik legprogresszívabb új közösség, a K2 Színház. Ez az újfajta társulati lét talán már nem kőszínházakba fog költözni, vagy csak bizonyos időkre. Az ilyen közösségeket nem lehet állami parancsra megszüntetni, csak nehezíteni lehet a körülményeiken, hogy pokol legyen az életük. De ettől még nem fognak rosszabb színházat csinálni, csak egyre jobbat.
MN: Miért nem beszél minden TÁP-os előadás olyan kritikusan társadalmi kérdésekről, mint, mondjuk, a Jövedelmező állás?
VV: Még nem érzem úgy, hogy a politikában elértünk volna a legaljáig, és hadrendbe kéne állni. Nemcsak ez érdekel, hanem az emberek közötti viszonyok mindenféle formája is. Ezt kerestem a Jövedelmező állásban is, és csak közben vettem észre, hogy jé, ma ebben vagyunk.
MN: A TÁP januárban megújult, és nemrég áttettétek a székhelyeteket a Hátsó Kapuba.
VV: Jó lenne egy olyan csapat, amivel állandóan lehet együtt dolgozni, de ez ma már kizárt. Régebben jobban el tudtunk mélyülni, és mindenki szívesen jött, ha éjszaka próbáltunk, ma már mindenki ki van merülve. Akinek van munkája, az sok mindent csinál, és már éjszaka sem lehet játszani, akkor is foglaltak a színészek. De mindig is az volt az egyik eszmém, hogy nem várok a körülményekre, és nem csak akkor csinálok színházat, ha minden ideális. Most átmentünk a Hátsó Kapuba, hogy a kocsmákban is teremtsünk valami kulturális életet, azok se csak az ivásról szóljanak. Állandóan hullámzó, változó állandó társulatunk van, amivel az a baj, hogy az én idegrendszeremnek nem pont ez való, pontosabban pont ez nem való. Bár már kezdek lenyugodni, ma már alig-alig bukom úgy ki, hogy abból ordítozás legyen, mint eleinte. Igaz, ezt később elkezdtem kiborulás nélkül is használni, mert láttam, hogy működik. Mostanában inkább már csak visszaordítok, vagy mosolygok.
MN: Durva rendező vagy?
VV: Nem szeretek fegyelmezni, de a korai ad hoc előadásainknak kevés próba után kellett összeállniuk, és ha mindenki szétesett, abból nem lett bemutató. Ilyenkor egy kidagadt erekkel történő üvöltözéssel ugyan megutáltattam magam, de legalább volt előadás. Tessék, ez is egy színházeszményem: utáljanak, de legyen előadás. A régi munkatársaim már kellemes derűvel fogadták, ha elkezdtem üvöltözni, tényleg mulatságos jelenség lehetett. Vannak helyzetek, amikor határozott vagyok, de az legtöbbször abból fakad, amit az adott színésztől látok: nem kell, hogy rögtön jól csinálja meg, amit kérek, ha rosszul csinálja, de csinálja, abból már el tudok indulni. Szembesültem néha azzal, hogy rossz hírem van, de aki dolgozott már velem, általában élvezte, esetleg meg is szeretett – most olvastam ilyeneket egy Lázár Kati-interjúban („Már nem vagyok olyan fontos magamnak”, Magyar Narancs, 2014. október 22. – K. B.).
MN: Színész vagy még?
VV: Szeretek játszani, de belátom, hogy problémás színész vagyok. Biztos bírnék több és nagyobb szerepet, tudom, hogy képes lennék azokra is, de talán nehezebb út vezetne oda – nekem is el kéne felejtenem minden mást. Jó kis epizodista vagyok, aki néha játszik nagyobbakat is. Van bennem színész, de a rendező inkább elnyomja. Néha mulatság tárgya vagyok a Katonában, ahogy küzdök ezért-azért, miközben persze szinte mindenki részt vett már az őrültségeimben. Általában nem konvencionális módon találok ki dolgokat, ami mindig furcsa. De a TÁP-pal is mindig azok az utak érdekeltek, amiken nem sokan jártak; az, hogy mi van ott, a dzsungelben.
