Három, jól elkülöníthető tételből áll a majd’ egyórás táncmű. Márcio Canabarro, Cuhorka Emese, Garai Júlia és Molnár Csaba mint egy összeszokott és gátlástalan szappanoperai család feljelmezezi magát és egymást, aztán Liszt Ferenc muzsikájára patetikus mozdulatokat végeznek nagyon szakszerűen, hogy végül béna áriákban törjenek ki. Túlmennek minden határon, nincs mentség, maguk is majdnem elnevetik magukat, miközben a túlzott jelentőségű fizikalitás mezsgyéjén izzadnak rendületlenül. A középső részben már észvesztve, felszabadultan táncolnak a boldogság mennyei tájain, levetkőzve minden kételyüket, és egymásról le-letépve a ruhát. Végül spicc-cipőt húznak, mintha megpróbálnának boldogulni a szakmájukban, ám csak akkor lehetnek boldogok és reflektáltak, ha ez nem sikerül.
Ha valaki csak úgy, véletlenül téved be az előadásra egy fesztiválon, előfordulhat, hogy felháborodottan távozik, de az is megeshet, hogy az utcáról hív be embereket, nézzék meg ők is, milyen meghökkentő és mulatságos ez a cirkusz. Esetleg akad, aki egyenesen abban kezd hinni, hogy a nemzetközi kortárstánc-összeesküvés Monty Python társulatával van dolga, és egy életre a lekötelezettjük marad, mert új értelmet nyer interpretációjukban minden, amit eddig a táncról gondolt. Az ilyen néző a klasszikus balettet is magához öleli, és az Operába mulatni jár majd hétvégente. Azt hiszem, én az utóbbi táborhoz tartozom.
Desiré Fesztivál, Szabadka, november 30.
