Valahogy így kezdi a darab felvezetését Molnár Csaba, és itt tényleg beszélnek, nem is keveset. (A bemutató utáni előadáson ráadásul angolul, hiszen Hód Adrienn társulata halmozza a nemzetközi sikereket, tavaly például New Yorkban és Dél-Koreában is felléptek.) A négy, csillámporral tökig bekent előadó közül az egyik mindig átveszi a szót, és a saját világáról beszél, míg a többiek visszhangozzák és mozgással követik a beszédet. Minden levegővételnél, új gondolatnál rándul a test, mintha a szöveg ritmusára lenne felfűzve a mozdulat, még inkább kézen fognák és járni tanítanák a szavakat.
| ||
Nyilván van koreográfia, de ezek a mozdulatsorok olyanok, mint egy szabadzenei koncert futamai, csak az instrukciók és a koncentráció lehet tervezett. Nagyon pontosan levezetett helyzetek ezek, ahol az előadónak jelentős szabadság adatik. A néző, miközben fürdőzik az előadás gátlástalan, tiszta humorában, még a próbahelyzeteket is maga elé tudja képzelni, és azon is röhög.
Vass Imre veszi át a szót, a társulat legújabb tagja (Vandekeybus-tanítvány, régi motoros). Szóba kerül a szabadság, a ránk rakott súlyok, Európa mint nagy csöcsű nő, majd Cuhorka Emese privát történetei következnek a nagymamától a Gangeszig, miközben a pornográfia és a test szerepének komplexitása is felmerül. Marcio Canabarro aztán az intimitás elvesztéséről beszél, miközben a nemiszerv-vásárlás lehetőségével is eljátszadozik. Durvulnak, egymásba fonódnak a történetek, az absztrakt tánc szavakat generál és viszont. Mikor már úgy gondolnánk, hogy nem lehet több csontvázat kiborítani a szekrényből, akkor kezdődik csak igazán a csontozás.
A narrációt Wayne McGregor brit sztárkoreográfus veszi át felvételről, halljuk, ahogy a táncosait instruálja igen sajátos hangok kíséretében, és erre a négy jelen lévő táncos improvizál, majd különböző obszcén szoborcsoportokba merevedik. Ebből egy képzelt harmadik felvonásban artikulálatlan hangokkal kísért, eksztatikus tánc kerekedik. Négy táncos közösségi szertartásának lehetünk tanúi. Sámánista jelenetek technózenére – ilyen az önkívület. Csak azért nem érezzük túl intimnek, mert az önreflexió és a beszólogatás ebben a káoszban sem marad el. Amikor zavarba jönnénk, mindig nevetni kell. Végül dalt énekelnek együtt, és egy nagy, fegyelmezett revütáncban oldódik fel az egész. Egyenfigurák is lehetnének, de addigra már tudjuk, hogy ki kicsoda, hiszen elmondták és megmutatták a történeteiket, beazonosították viszonyukat a világhoz és egymáshoz. Gondolkodó, magukat folyamatosan megfogalmazó, kontextusba helyező előadók, akik a szerepeiken kívülről és belülről is képesek láttatni magukat.
A végére mindent, a meztelen testrészeiket, testnyílásaikat is elborító csillámpor sem mázként jelenik meg, hanem a dekonstrukciót, a fogalmi lekopaszítást segíti, miközben újrakonstruál angyali, metafizikai lényeket. Ahogy Hód eddigi koreográfiái, úgy ez sem a meglévő táncstruktúrák elvetését hirdeti, csupán igyekszik bizonytalanná tenni, szétszedni és újraépíteni azokat. A Grace pedig valóban kegyelmi állapot, önpusztító és magát újjászülni képes metatánc.
MU Színház, január 22.
