Tánc

Pataky Klári Társulat: We live happily

  • - sisso -
  • 2016. március 18.

Színház

Mi az élet? Őrület. Mi az élet? Hangulat. Látszat, árnyék, kábulat… Ezt a pár sort skandálja két táncos eszeveszettül Calderón Az élet álom című művéből. Úgy az előadás közepe táján e szöveg ritmusára lendülnek karok és lábak a fülbemászó melódiák vagy jelentőségteljes, mozgékony csendek helyett. Ekkor válik világossá, hogy a kis versike végig meghatározta a darab hangulatát.

Pataky Klári megbízhatóan a minden nézőt foglalkoztató érzésekről beszél, miközben változatos kérdéseket tesz fel. Most is a személyesből indul ki, a boldogság feltételeiből. Táncosait – Maday Timea Kinga, Sebők Cintia, Simon Renáta, Bot Adam – is arra buzdította, hogy felidézzék és átgondolják saját, a nagy boldogságüldözésben elkövetett hibáikat, csalódásaikat. Az előadás drámával indul, a darab címét skandálja bele partnere fülébe a fiú a magunkra erőltetett jókedvet ironizálva, miközben a lány fülsértően nevet, hogy egy csoportos néma sikolyban forrjanak össze a végén. A privát jelelésektől a szinkrontáncig sokféle jelenet vonul át a színpadon. A pontos dramaturgia (ami ezúttal Laboda Kornélnak is köszönhető), az izgalmas térhasználat és a következetes tánckoncepció, azaz Pataky sajátos és mára jól felismerhető mozdulatrendszere érdekes képet fest a kortárs lelkiállapotról, és tulajdonképpen minden szekvenciája érthető. A táncosok viszont nem minden esetben találják meg egymáshoz a kapcsolódási pontokat: mindig kíváncsian ugranak fejest a következő jelenetbe, de más és más tatamiról.

Bethlen Téri Színház, február 13.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.