Gabi néni, a stroke-ot kapott, házsártos öregasszony, aki a bal felére lebénult, immár állandó felügyeletet igényel. Egyik fia külföldön dolgozik, pénzt küld, de az otthon maradt fiát ne terheljék; másik fia inkább a közelgő apaságra szeretne koncentrálni; harmadik fia pedig pont most szeretne kiköltözni az anyja lakásából. Mi legyen az anyával, ezzel a kibírhatatlan nőszeméllyel, aki szolgálatába állítaná az egész családot, csakhogy ne kelljen külső segítséget elfogadnia? Mi legyen a kommunikációra képtelen fiaival, akik nem osztják meg sem gondolataikat, sem a közös terhet egymással? Mi legyen a jóhiszemű unokával, aki csak békét akar? Egyáltalán, mit jelent a család?
A gyermekeknek szóló színházi nevelési foglalkozásokhoz hasonlóan a Káva felnőttelőadása is meg-megszakad egy-egy beszélgetés erejéig. Van, amikor egyetlen szereplővel elegyedünk szóba, máskor négyen négyfelé szóródnak a teremben, és kisebb csoportokban tárgyaljuk meg például, hogy Gabi néni menye mit csinálhatna másképpen. Az üres térben csupán pár kellék és ruhanemű segíti a színészeket a karakterek megformálásában. Az élőbeszédhez nagyon közel álló nyelv és a valóságszagú szituációk zsigerileg hatnak ránk, pedig a színészek soha nem lényegülnek át, a távolság játszó és karaktere között egyértelműen felvállalt. Nézőkként mégis lelkesek, sőt hevesek vagyunk, hiszen a történetet idősek és fiatalok egyaránt felismerik, és a szereplőkkel együtt zavarodunk össze a feladat bonyolultságán. Az előadás ezt gyönyörűen érzékelteti azáltal is, hogy Gabi nénit a három fiúval felváltva játszatja el, ezáltal végképp ellehetetlenítve, hogy ítéletet hozzunk a szereplők felett: mindenki vesztes, a szerepek felcserélhetőek. Egymásnak támasza lenni vagy egymás terhére lenni, anyából elöregedett óriáscsecsemővé válni – a Lady Lear hátborzongató hétköznapisággal mutatja be az élni akarás végleteit.
Káva Kulturális Műhely, Mu Színház, október 31.
