Magyar Narancs: Az elmúlt években a szakma mintha kiemelné a kecskeméti Katonát a vidéki színházak közül. Tényleg valami különleges zajlik itt?
Cseke Péter: Többen mondják, hogy a vidéki színjátszás egyik zászlóshajója Kecskemét - én ezt nem hiszem el. A társulatom is hallja ezt a véleményt, és mindig azt mondom nekik, hogy ez még nem így van, de jó úton haladunk. Persze azt butaság lenne nem érzékelni, hogy az út jó és sikeres. Arra törekszünk, hogy műhelyt hozzunk létre, ahol jól lehet dolgozni; szerencsém van, mert a városvezetés ebben teljesen szabad kezet ad. Igaz, anyagi lehetőségeink behatároltabbak, mint amit ideálisnak gondolnék, de nem ezt tartom a leglényegesebb kérdésnek - bár a színészek elismerésében csak egy ideig lehet a közönség tapsára és a jó szóra támaszkodni, egy idő után azért jó lenne őket méltóbb anyagi körülményekkel honorálni.
MN: Hagyjuk akkor a zászlóshajót; ön hogy látja az elmúlt öt évet?
CSP: Azt gondolom, teljesítettem a népszínházi elvárásokat, és az új pályázatban azt fogalmaztam meg, hogy jó lenne nemzetközi terepen is megjelenni. A kis színpadokon továbbra is tudunk kísérletezni, különlegességeket játszani. Erre szükség van, nemcsak a nézők, de a társulat miatt is: kell, hogy olyan rendezőkkel, stílusokkal, darabokkal ismerkedjenek meg, amelyek szakmailag tovább tudják építeni őket. A fiatal színészek számára már maga a próbafolyamat is remek tanulási, fejlődési lehetőséget jelenthet egy egyéni látásmódú rendező mellett. Olyan alkotókkal szeretek együttműködni, akik nemcsak jól tudnak lebonyolítani egy előadást, de magukon is átfolyatják a drámát, van valódi, személyes viszonyuk hozzá. Jó párost alkotunk Réczei Tamás művészeti vezetővel: ő kicsit jobban elvinné a színházat a kortárs hangvétel felé, én pedig konzervatívabb vagyok. Ebből a kettőből tud középen valami olyan születni, amiről azt gondolom, hogy magas művészi színvonalat képvisel - miközben nem engedjük el a közönség kezét.
MN: Van igazgató, aki szerint mostanában nem lehet túl súlyos előadásokat bemutatni, mert a csak kikapcsolódni vágyó néző elmenekül. Kecskeméten kell könynyíteni a repertoáron?
CSP: Nem, sőt, ez a mostani évad kicsit túl könnyed is, a lazítás talán a pályázat miatti belső kényszer eredménye volt. Azt hiszem, az igazi nagy évadunk az ez előtti lehetett: sok kérdést tudtunk feltenni magas színvonalon, művészien és szórakoztatóan, és sok választ próbáltunk adni rájuk. Valóban hallani azt a szlogent, hogy az emberek rettentő sokat dolgoznak, fáradtak, nem akarnak a színházban gondolkodni, de én nem hiszek ebben. Egy igazán jól gondolkodtató darab ugyanolyan üdítő kell legyen, csak jól kell játszani. Szerintem a tévécsatornákon nevelkedő közönség egyébként mindennek örül, ami kicsit magasabb színvonalú valami borzalmas brazil szappanoperánál, de ez nem lehet szint nekünk.
MN: Tudatos nézőnevelésről van szó?
CSP: Egyrészt mindig sok évre előre gondolkodunk, másrészt fontosnak tartom az ifjúsági korosztályoknak célzott előadásokat is; mindent, amivel meg tudjuk érinteni őket. Ennek érdekében több színházon kívüli programunk van, kollégáim tanítanak a tanítóképzőn, pedagógusokkal közösen elemezzük a bemutatókat, de még a rendőrséggel is van bűnmegelőzési előadás-sorozatunk. Nemrég bemutattunk egy operát óvodásoknak a karzaton; remélem, ez a nem mindennapi környezet egész életükre befolyásolhatja a színházhoz való viszonyukat. A gyerekek olyan revelációval nézték az előadást, hogy a magyar szülők már szóltak a németeknek, hozzák el ők is a kicsiket. A Mercedes-gyár megnyitása miatt háromszáz német család költözött ide, a szüleik számára is szeretnénk német nyelvű vagy tolmácsgéppel fordított előadásokat létrehozni.
MN: Amikor öt éve kinevezték a színház élére, azt sokan a szakmaiságot nélkülöző politikai döntésnek tartották.
CSP: Volt olyan, aki korábban élénken vádaskodott, de aztán volt bátorsága odajönni hozzám, és azt mondani, "figyelj, ezt roszszul gondoltam, bocsáss meg". Ez nagyon szép gesztus. Korábban nyilván azt gondolták, jön ez a "naturbursch", aki a Madách Színházban vígjátékokban játszott, mi a francot akar ezzel a színházvezetéssel? Úgy két és fél évig azért még kaptam a balhorgokat: mindig mondtam a színészeknek, hogy nyugi, ez nekem szól, egyszer majd mindez fel fog oldódni. És valóban így lett. Akik eljöttek Kecskemétre, látták, hogy ennél sokkal tehetségesebb munka zajlik nálunk.
MN: Volt, amit tudatosan tett vagy nem tett meg azért, hogy bizonyítson a bírálóknak? Mondjuk, meghívott egy baloldalinak gondolt rendezőt, vagy nem hívott meg egy jobboldalit?
CSP: Nem. Csak azt néztem, hogy ki a jó rendező; az nem érdekel, hogy hova teszi az ikszet, és nem is akarok tudni róla. Hiszen én magam is azt vallom, hogy van egy színházigazgató Cseke Péter, akit csak a művészet érdekel, és van egy magyar honpolgár. Az, hogy utóbbi hogyan látja a világot, vagy hová ikszel, másik ügy.
MN: Gondolja, hogy ezt ilyen élesen szét lehet választani ma, amikor mindenki pontosan tudni véli, és jelentőséget is tulajdonít annak, hová teszi az ikszet, mondjuk, Vidnyánszky Attila, és hová Alföldi Róbert?
CSP: Szerintem ezt abszolút szét lehet választani. Én mindkét művészt nagyon tehetségesnek tartom. Egyébként azt gondolom, hogy vannak bizonyos stratégiai intézmények, ahová igenis ki kell nevezni az igazgatókat. Mindenki tudja, hogy bizonyos esetekben hazug, álságos dolog a pályáztatás; én magam is láttam ezt, tudom, hogyan lehet manipulálni. Egy kulturális vezetésnek meg kell tudnia határozni, hogy kit szeretne a számára fontos intézmények élén látni.
MN: De a pályáztatás, elméletben legalábbis, a szakmai alapú döntéshozatal utolsó garanciája.
CSP: Egyetértek L. Simon László azon felvetésével, hogy azokban a helyzetekben, amikor a fenntartó nem tudja, kit nevezzen ki, feltétlenül szükség van pályáztatásra. De ha egy városvezetésnek van elképzelése, az jó, akkor azt kell működtetni. Amikor én először akartam pályázni Kecskemétre, felhívtam a kulturális alpolgármestert, és megkérdeztem, van-e valaki, akit a város fel szeretne kérni. Nagyon kedvesek voltak, és miután beszéltek az illetővel, viszszahívtak, hogy elmondják, Csiszár Imrére gondoltak, és ő erre rá is bólintott. Megköszöntem, hogy megtiszteltek, és azt mondtam, akkor nem pályázom. Az már a sors fintora, hogy Csiszárnak közben felajánlották a Thália vezetését is, és ő azt választotta.
MN: Nem volna mégiscsak jobb a pályáztatás mellőzése helyett a szakmaiságát garantálni?
CSP: Legutóbb azt tapasztaltam, hogy ez kiválóan működött. Tagja voltam a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójáról döntő szakmai bizottságnak. Láttam az előzményeket, tudtam, hogy kit akarna a Fidesz-frakció, és érzékeltem a botrányt is Herczeg Tamás megfelelő végzettségének hiánya miatt. De elolvasva a pályázatokat nem volt kétséges, hogy Herczeg Tamásé megfelelőbb - és őt is nevezték ki. Működött a rendszer, még annak ellenére is, hogy volt egy politikai elképzelés.
MN: De láttuk már ennek az ellentétét is.
CSP: Igen, olyan is volt már.
MN: Ön elnökségi tagja a Magyar Színházi Társaságnak, és alapító tagja a Magyar Teátrumi Társaságnak. Hogy látja a két szervezet szembenállását vagy együttműködését?
CSP: A mi szakmánk nagyon kicsi, ez a háromezer ember egy nagyvállalat egyetlen üzemegységének létszáma. Mindenki tudja mindenkiről, hogy kicsoda, és el tudja helyezni a szamárlétrán a tehetsége, képességei alapján. Épp ezért úgy érzem, kreált dolog, hogy két nagy ellenfél lenne: valaki egy nagy bombát lökött középre, és szétfröccsentette a két oldalt. Arra az időre vállaltam el a Magyar Színházi Társaság elnökségi tagságát, ameddig egy kicsit közelíteni tudom egymáshoz a két tábort. Eleinte voltak is ebben eredményeim, az első közös találkozó a Gödörben nagyon sikeres volt.
MN: Nem lehet, hogy azt a bombát maga a Magyar Teátrumi Társaság dobta középre azzal, hogy ellenszervezetként definiálta magát?
CSP: A kezdet kezdetétől jelen voltam, és szerintem nem erről volt szó: egyszerűen csak hallatni akartuk a hangunkat. A szervezet kifejezetten azért jött létre, mert gyorstalpaló módon készült egy színházi törvény, ami, bár voltak benne nagyon jó dolgok, ezer sebből vérzett. De hiába mondtuk ezt, azt érzékeltük, hogy nem találunk meghallgatásra. Úgy gondoltuk, hogy össze kéne fognunk, és úgy jelezni, hogy "hé, gyerekek, nem csak ti vagytok a szakma, mi is itt vagyunk, bennünket is meg kéne hallgatni". Ez nem harcra való felhívás volt, hanem egy fuldokló kiabálása.
MN: Egyetért azzal a teátrumi körökből származó radikálisabb véleménnyel, hogy jogos terület-visszafoglalás zajlik?
CSP: Ez talán a diplomatikusabb alkatomból is adódik, de sosem tartoztam a radikálisok közé, és nem is akarok oda tartozni. Mindig megnézem, hogy mi reális az egyik és mi a másik szemszögből, és nem megyek bele olyan helyzetekbe, amiket nem gondolok méltányosnak.
MN: Sosem fordult meg a fejében, hogy egy-egy radikálisabb esemény után esetleg kilépjen a Teátrumi Társaságból?
CSP: Nem, nem gondoltam, hogy valamiért ezt kéne tennem. Milyen konkrét helyzetre gondol?
MN: A Nemzeti Színház igazgatói pályáztatásának módjára, vagy akár arra, amikor Vidnyánszky Attila hirtelen az új kaposvári színházi intézet vezetője lett.
CSP: A Kaposvári Egyetem helyzete nem a Teátrumi Társaság ügye. A Nemzetivel kapcsolatban pedig emlékszem arra, hogyan nevezték ki Alföldit, de akkor sem mondtam semmit, megtartottam magamnak a véleményem. Mindenesetre még nem fordult meg a fejemben a kilépés. Bízom benne, hogy ez a hatalmas ellentét egyszer csak fel fog oldódni, és nem egy olyan, a hatalmat centralizáló csoportosulás létrejötte lesz a tét, amely meghatározza az elkövetkező évek, évtizedek kulturális irányait. Muszáj, hogy ez a közeg színes maradjon, muszáj, hogy életben maradjon a művészi szabadság, és a kultúra ne a politika égisze alatt működjön.
MN: A Teátrumi Társaságon belül nem tartják önt renitensnek?
CSP: Ezt tőlük kell megkérdezni; biztos mindenkinek van véleménye, de engem sosem érdekelt, hogyan súgnak vagy kacsintanak össze a hátam mögött. De annak ellenére, hogy alapító tag vagyok, nincs semmiféle titulusom, nem vagyok tagja semmilyen kuratóriumnak, és nem is álltam sorba ezekért. Lehet, hogy épp ez okozza, hogy a társulatom kiválóságai nem kapják meg az érdemeiknek megfelelő díjakat.
MN: Öt éve, a kinevezésekor több lapban - a Narancsban is - odaírták a neve mellé, hogy "akit a Fidesz rendezvényein is lehetett látni". Ma mintha már nem lehetne.
CSP: 2002 előtt is többször kaptam meghívást különféle rendezvényekre, de nemet mondtam. Aztán belegondoltam, hogy előremutatónak tartom, amit csinálnak, és végül elmentem 2002. április 9-én a Testnevelési Egyetemre. Láttam, hogy ez egy fantasztikus dolog, és bár már ismertem Orbán Viktort, ott éreztem azt is, hogy milyen hatása van egy komoly, őszinte beszédnek. Ezután került sor a Kossuth téri rendezvényre, ahol eredetileg verset is mondtam volna. Az első sor szélére ültettek. Csúszott a műsor, nem került sor a versemre, és amikor jött Orbán Viktor, kérték, hogy üljek beljebb - így kerültem a kamerák középpontjába. Persze nem bántam, mert, ahogy már mondtam, teljesen el tudom választani magamban a színházigazgatót és a honpolgárt.
MN: Ajánlottak önnek valaha bármit ezért a "szereplésért" cserébe?
CSP: A Kossuth tér után felhívott egy rádiórendező, és azt mondta, fantasztikus volt, hogy ott voltam, elhívna egy műsorba. "Mondj el három verset, de tartalék műsor lesz, és nem biztos, hogy tudunk fizetni érte!" Elmentem, felmondtam a verseket. Szerintem sosem kerültek adásba.
MN: Ha most, tizenegy évvel később hívnák egy Fidesz-rendezvényre, igent mondana?
CSP: Persze.
MN: Tehát nem változott a véleménye?
CSP: Nem.
MN: Nem ingatja meg egy-egy, a független színházak helyzetét drasztikusan érintő intézkedés vagy a zárolások, elvonások a kultúrától?
CSP: Fáj a szívem, ha egy igazi nagy, független együttes nem kapja meg a lehetőséget a kiteljesedésre. Persze látom a másik oldalt is: vannak, akikről azt gondolom, hogy nem kell támogatást kapniuk. Valóban, ez a helyzet fájdalmas számomra, mert nem tartozom azok közé, akik szerint a színháznak a kikövezett úton kell haladnia. Kísérletezés nélkül meghalna a színház. Nehéz kérdés, hogy a szűkülő anyagi lehetőségek közt hogyan lehet jól működni. De ilyenkor a nagy egészet látom: mindenhol vannak elvonások, az oktatásban, az egészségügyben - miért lenne jobb helyzetben pont a színház? Vannak olyan helyzetek, amikor egy ország vezetése kényszerpályán mozog, és nem tudja, melyik ujjába harapjon bele. De harapni muszáj.
