Rendes bulvárdarabként fut Daniel Keyes műve Szervét Tibor átiratában: minőségi játék, a műfajnak megfelelő színészi alakítások, ötletes látvány. Valami mégis hiányzik. Pedig ki ne ismerné a művet, amelyet Szervét nemcsak átírt, hanem a főszerepet is eljátssza. A szerep nyilván jutalomjáték, bár a hasonló karaktereknél fennáll a veszély, hogy a játék átcsap ripacsériába. Ezúttal hellyel-közzel sikerül ezt megúszni. Tisztességes adaptáció folyik, semmi aktualizálás, Horgas Ádám rendezése aligha akar napjainkról beszélni vagy akár csak utalni rá, mert egyszerűen nem ez a dolga: adott egy történet, amit el kell mesélni, és kész. És itt kezdődik a probléma.
Mert szembeötlő, hogy a Keyes-műnek lejárt a szavatossága. Az 1959-es novella, majd az 1966-ban írt regény oly módon beszél a fogyatékkal élőkről, ahogy ma már egyszerűen nem lehet. Mert 2015 van. A Virágot Algernonnak nem (csak) egy „csodálatos szellemi felemelkedés” példája, mert nem feltétlenül az emberi kitartásról, optimizmusról és a szeretet erejének megmutatkozásáról szól, hanem orvosi etikáról, emberi egyenlőségről is, és persze a korról, amely ufóként vagy kísérleti alanyként kezeli a kicsit más embereket. Ezek a problémák – a darab gondolati és társadalmi hátterének feltűnő távolsága a jelentől – akár termékeny vitát is generálhatnának, vagy legalább színházi feszültséget, de az előadás során nincsenek se kérdések, se érzékenyítés – csak a sztori. Marad a szimpla szórakozás.
Játékszín, november 11.
