Mármint leginkább arra a szép és könnyeden reménytelen univerzumra, amelyet egy férfi és egy nő tölt be, meg persze a harmadik, aki előbb-utóbb okvetlenül fölbukkan a színen. Ilyen A testőr (1910) színész házaspárjának bohémesen berendezett, derűs magánpokla is, ahol A színésznő sóvárgása és A színész hiúsággal elegy féltékenysége együtt idézi meg a fess testőrtiszt alakját. A jól szerkesztett vígjáték egyszerre kínál kukucskálási lehetőséget meg bennfentes atelier humort a néző számára, alakváltó parádés szerepet a férfi színésznek meg az „örök Éva” és a „nagy nő” keresztezését a színésznőnek, szóval igazán sok mindent ki lehet hozni belőle.
Például akár még bohózatot is, habár kétségkívül ez a legszimplább megoldás. Valló Péter rendezése most többnyire mégis ezt az utat választotta, s erre egy-két komoly mentséget is felhozhatunk. Mindenekelőtt a létező közönségigényt, amely immár tartósan kevesli a társalgási modorban (és hangerőn) előadott szellemes csevejt, ellenben zajosan jutalmazza az akár ordenáré szintig felsrófolt játékot – szerzőtől, műtől, műfajtól függetlenül. Azután az előadás sorsát (és benne stílusát) voltaképpen már a szereposztás is determinálta, mert ha Stohl András – amint arra több jel utal – talán megoldhatná is társalgási színészként a többszörös önreflexivitást igénylő férfifőszerepet, Eszenyi Enikő kiválasztása A színésznő szerepére már jóval problematikusabb. Hiszen ha az ünnepelt csillagoknak nincs is életkoruk, azért a szerepeknek a legtöbbször igenis van, s habár a házasságára ráunó asszonyról elhangzik a színpadon, hogy korábban „sokat viharzott”, ám ettől még ennek a kiismerhetetlen Helénnek valahol a harmincas évei táján kellene járnia. (Csupán tájékoztató jelleggel: Varsányi Irén 34 éves volt az ősbemutató idején, Ruttkai Éva pedig 39 esztendősen vette repertoárjára ezt a szerepet.) Eszenyi viszont hiába őrzi húszas éveinek hebrencs lendületét és utoljára tán a harmincas éveiben gazdagodott színészi eszköztárát, ma már nem tudja, mert nem tudhatja eljátszani azt a lelki és párkapcsolati képletet, amely miatt komolyan vehetnénk a borotvaélen billegésre eltervezett játékot. Ehelyett jöhet a hangerő, a csicsás ruhában való bohóckodás, s mindaz, amit Eszenyiben szeretni vagy utálni lehet. Merthogy a művésznő mindeközben mégiscsak megvalósítja azt, amit Mensáros László naplójában így fogalmazott meg: „ha sehogy sem megy a dolog: jelen kell lenni! A közönségnek kapnia kell valamit. Nem mondanivalót, […] nem maradéktalan »alakítást«, hanem egy maradéktalanul koncentrált embert.” S könnyen meglehet, hogy ez végeredményben mégis több és élményszerűbb teljesítmény, mint Kern András (A kritikus) házibaráti-rezonőri rutinja vagy Vári Éva (A mama) takarékosan jelzett egyensúlyozása a trampli és az úrinő között.
Pesti Színház, március 7.
