Almási bűnügyi szerpentinjén felvitt a drámai csúcsra, ahonnan letekintve az eddig ismerősnek gondolt vidékre egyszer csak feltárultak a táj meglepően új, eddig észre sem vett vonásai. Túl azon, hogy mint e figurák egyik életre keltője, mérhetetlen kíváncsisággal olvastam az „olvasópróba” alcímmel közreadott nyolc Shakespeare-mű és a „követőként” felsorolt Lessing, Büchner, Puskin, Beckett műveinek „asztali” próbáit, ahaélményként ért a felfedezés: abszurdok születtek a korábbi századokban is.
A Vihar kopár lakatlan szigete (mint a szegényszínház metaforája is) tökéletesen szemlélteti A. M. felfogását az abszurdról: „A hatalom körforgása itt kettős színpadi produkcióként tűnik elénk, ahogy Prospero maga is rendezőként mutatja meg minden, Shakespeare által addig színre vitt hatalomrablás végső értelmetlenségét.” Lám, a nagy mágus a saját, fehér mágiájánál is hasznosabb varázserőért, miután a végsőkig szipolyozta az őshonos Calibant és a szabadságától zsarolással megfosztott Arielt, még a saját lánya szerelmét is képes manipulálni! A történet légiesebb és kegyetlenebb a hajótörésnél, mert a milánói hatalmából valamikor kilökött – máskülönben kormányzásra alkalmatlan –, valamikori uralkodó (ad absurdum) marionett-táncosokként hajtja a végső kétségbeesésbe a még nála is rémesebb előkelők és kis akarnokok groteszk csapatát. A Vurstli téren és időn kívüli carousseljét tekeri a Színész-varázsló, aki itt, Shakespeare utolsó darabjának epilógusában a színházi nézőktől búcsúzik.
A bűvész persze nem varázsló. Richard, a harmadik, le is leplezi magát (nem is egyszer), s bár nem mondja, de gőgösen sugallja: a kezemet figyeljék, ne a számat, mert csalok. Nem is az az igazi kérdés, hogyan válik bábbá az addig hű alattvalók elpártolásával magányossá váló Gloster, aki már tönkretett országát is eladná egy lóért, hanem az (veti fel Almási), hogy addig miért hitték el a trükkjeit és a hazugságait. Napjaink kérdése is ez. Hogyan hiheti el Hastings a sok féknyúzt és a konteót, hogy Richard bénaságát egy S. (Shore-né) irányította háttérhatalom okozza?! A sérelmeit uralkodóként megtorolni vágyó, eladdig lenézett legkisebb fiú a valódi kormányzás helyett átfazonírozza vagy kiirtja lehetséges riválisait. A kiontott vértől riadt Macbeth műkedvelőnek tűnik e hidegebb pragmatizmust látva: hiszen Hastings saját kezűleg nem gyilkol, csak parlamenti eszközökkel, miközben „fürge léptekkel szökell / A hölgy-szobákban lanyha lantzenére”. A másik meg celeb, aki arctalan rajongói hatására sűrűn változtatja borító- és portréképét. Almási a királydrámát vérben úszó színpadnak, fekete komédiának látja. Az itt megjelenő „mészárszéket két teszetosza önjelölt orgyilkos vezényli, föl-alá rohangálva, fél tervvel és teli nadrággal”.
Talán nem meglepő, hogy a Tanár úr (azaz a virtuális rendező) a Szeget szeggelben ábrázolt Bécset is a „filozófiailag steril tér” dobozába helyezi. Azt tartja, hogy nem magáról az uralomtechnikáról esik benne szó, hanem a hatalom (amellyel normális módon képtelenség együtt élni) különféle „használati” módjainak ütköztetéséről. A bűnt, a kurvákat, striciket, kocsmatöltelékeket üldözni rendelt Escalus, aki feladatát csöndben szabotálja, de főleg a rafinált trükkökkel alakoskodó, a valódi döntésektől viszont ódzkodó Herceg akár Jarry abszurdjának szereplői is lehetnének. Van abban is valami Übü királyos, ahogy a próbára tett, eddig tisztakezűnek mutatkozó, a valláserkölcsöt mindenek fölé helyező (nomen est omen) Angelo – Almási szavaival – „olyan önkényuralmat vezet be, amint kézbe kapja a gyeplőt, amilyet kortársai azelőtt nem láttak még. Ráadásul teszi ezt anélkül, hogy formálisan jogot sértene vele”. Honnan ismerős nekünk vajon ez a komment? Belinkelhetjük-e a következtetést: „Shakespeare ítélete: aki ennyire élvezi a hatalmat, annak azt nem szabad a kezébe adni.”
Az Othello-féltékenység Almási-féle megközelítése pedig egyenesen revelatív. Az „idegenlégióst leszerződtető” másodosztályú velencei „szövetségi kapitányoknál” nagyságrendekkel tehetségesebb csatár – a szerelmi partner elvesztésén és a végtelen csalódáson túl – valamit véglegesen elvesztett. A származási bélyeget negligáló elfogadottságot, a beilleszkedés lehetőségét egy modern társadalomba. A Jago irányította karaktergyilkosság ugyanis belekergette Desdemona elpusztításába. Hasonlóképpen, mint a szívemhez közelálló „Shakespeare-utód” Büchner-töredék Woyzeckje gyilkolja meg egyetlen szerelmét. Az áldozatok egymást ölik igazi ellenségeik helyett.
De térjünk csak vissza a Szeget szeggel értelmezéséhez! Almási ugyanis hamiskás mosollyal azért csak megenged magának (nekünk) egy konteót, amikor magyarázatot keres arra, hogy a hatalmi visszaélés áldozatául szánt Isabellát megmentője váratlanul miért veszi nőül. Szerinte „Mivel a mafla Herceg választottját másként nem tudta megkörnyékezni, kitalálta hát, hogy Isabella testvérét bajba keveri Angelóval, majd az így gerjesztett cirkuszt szépen maga simítja el, minek jutalmaként megkérheti majd a szentfazék kezét”. Why not? – kérdezem erre én, minden kirakójátéknak, váratlan bizarr fordulatnak drukkolva, amely „kizökkenti a nézőt passzív, »műélvező« pozíciójából”. Shakespeare mindent kibír. És mindent megérdemel.
Park Könyvkiadó, 2020, 280 oldal, 2990 Ft
