ZSINÓRPADLÁS - A színi oktatás kezdetei Magyarországon

Oskola is kell

Színház

Érdemes-e oktatni a színjátszást, és ha igen, taníthatja a nemzet első napszámosait egy intrikus beállítottságú, egykori borkereskedő? Jelenetek a magyar színészképzés ős- és hajdankorából.

A színészetre születni kell, illetve a színész terem, mint a dudva – egészen a 19. század középső harmadáig Európa-szerte túlnyomórészt ez a kettős vélekedés uralkodott a színművészettel kapcsolatban. Vagyis a színészt egyrészt eleve erre a pályára predesztinált zseninek, másrészt morálisan aggasztó társadalmi balesetnek ítélték: tehát semmiképp sem olyasvalakinek, akit ki lehetne – vagy pláne ki kellene – nevelni a színpad számára. Meglepő módon többnyire még ott is kézenfekvőnek tekintették ezt, ahol a színházat egy szélesebb nemzetnevelési program megvalósítójának is tekintették. Például Magyarországon is, ahol a drámairodalom és a színjátszás munkásai elé – túl az erkölcsnemesítés és a civilizálás kötelmén – azt is főfeladatul állították a 18. század végén a kérdést fontolgató teoretikusok, hogy „haldokló nyelvünket temető sírjának széléről” visszahozzák.

 

Van, aki e nevet nem ismeri?

A színészmesterség fortélyait azonban valamiképp mégiscsak el kell sajátítani, s ezzel a kihívással mindjárt a magyar színjátszás dicsőült emlékű úttörői, vagyis Kelemen Lászlóék is rögtön szembesültek. A korabeli színházi gyakorlat két alaplehetősége, azaz a beleszületés egy színészdinasztiába és az idősebbektől (el)tanulás praxisa ugyanis esetükben nem jöhetett szóba, illetve felettébb kétesnek és problematikusnak tűnhetett. A német színjátszóktól ellesni a tudást helyből epigonszerepbe juttatta volna a magyar teátristákat, ám más megoldás híján mégis ezt kellett választaniuk, még ha némi kerülővel is.

1792 tavaszán ugyanis betévedt a pest-budai társulat próbájára egy lengyel származású borkereskedő, bizonyos Józef Protasewicz, aki a hazai forrásokban többnyire Protasevitz Benedek néven szerepel. A folytatásról egy majd’ ötven évvel későbbi megemlékezés így számolt be: „…mélyen érezvén, milly szükségük volna nekik egy férjfi-oktatóra, ki a’ színművészetben nagyobb jártosságú volna, erre bizonyos Protasevitz Benedeket, ki német társaságoknál több ideig volt, szóllitának-fel. Ez egyenes feleletet nem adván, egy más alkalmas oktatót találtak, ki azonban, miután vele egyik próba alatt az oktatás felett Protasevitz szóbeli vitába elegyedék, félbe hagyá azonnal az oktatást, ’s helyét az újan megkéretett Protasevitz vállalá-el, ki némelly tagok bizodalmát annyira megnyeré, hogy alattomban őt akarák igazgatónak választani.”

Protasevitz, aki legfeljebb valamiféle német vándorszínészi élettapasztalattal rendelkezhetett, Kelemenék „művezetője” lett, majd hamar többre is tört: békebontásával megosztotta a társulatot, sőt rövid ideig vezette is azt. De hogy színészoktatóként milyen eredményeket érhetett el, az erősen kérdéses. Ahogyan azt Pataki József 1922-es összefoglalásában, A magyar színészet történetében megállapítja: „Kelemenék a németektől tanulták el a színészet csínját-bínját, tőlük vették át a színpadi beszéd technikáját, a német színpadról lesték el a mozgás szabályait. S mert a németek ebben a korban túlságosan patetikus színészek voltak, azok lettünk mi is. […] Úttörőink játékmodorát általában némi túlzás jellemzi: túloztak beszédben, mozgásban, arcjátékban, arcfestésben, mindenben.” Már amennyire azt egy lengyel borkereskedő közvetítésével eltanulhatták.

Így hát, miközben a 19. századba, majd a reformkorba átérve az elméleti-ideologikus szövegek mind nagyobb és nagyobb feladatokat jelöltek ki a magyar színjátszók számára, a gyakorlattal kapcsolatban sokan osztották fennen vagy magukban Vitkovics Mihály véleményét, mely szerint „a magyar nem teátrumra való”. A vándorszínészet hősi-kalandos éveiben mégis gyarapodtak a hasznosítható tapasztalatok, és kialakult e tapasztalatok nemzedékek közötti átadásának szokásrendje is, méghozzá egy-egy olyan gyakorlati színészpedagógus által, mint amilyen Petőfi verséből, A tintásüvegből máig ismerős nevű Megyeri Károly és Szentpétery Zsigmond volt.

 

A sajtóhiba

Mindeközben immár a magasabb társadalmi státusú érdekeltek körében is fel-felmerült a színészképzés eszméje. Ilyen volt különösen báró Berzeviczy Vince, aki a bizonyíthatatlan hagyomány szerint német nyelvterületen maga is vándorszínészkedett, majd 1829-től a kassai színtársulat mecénása és vezetője vált belőle. Üdvös ténykedéséről gróf Dessewffy József így számolt be 1830-as levelében Széchenyinek: „…színjátszói esméreteit és tapasztalásait (mert nem kevés, mind olvasott, mind gyakorlott tudományt szerzett magának ’e nemben) a Kassai magyar színjátszó társaságnak kipallérozására fordítja, azzal a buzgósággal pedig, hogy a’ tagokat maga szavallani is tanítja. Magyarul ismét meglehetősen beszél; az úgynevezett conversatio-tónushoz kivált nagyon szoktatja főképen magyar szinjátszónéinkat, kik egy tónuson szokják vala eddigelé a hallgatók’ unalmára, mint a kis Angyalkák Úr-napjakor, elpergeni beszédüket.”

A színháztörténeti kézikönyvek ugyancsak Berzeviczy működéséhez, valamint Megyeri nevéhez kapcsolják a kassai Színjátszó Plánta Iskola megalapítását és rövidre szabott fennállását is. Habár hogy ez több volt-e valaha is, mint nemes szándék és szófordulat, az a források alapján felettébb bizonytalan. Valószínűbbnek tetszik, hogy a „plánta iskola” fordulat inkább egy törekvést és nem egy (mégoly kisded) intézetet takart. Mindenesetre Berzeviczy nem volt teljesen egyedül színésznevelési óhajával, hiszen a pesti színjátszás kora reformkori nemtője, Földváry Gábor alispán titkon úgy tervezte, hogy a Kerepesi úton felépített színház csak ideiglenesen lesz a Pesti Magyar, vagyis a Nemzeti otthona – utóbb színészeti konzervatórium céljaira szolgál majd.

A reformkor tudvalevőleg a magyar kulturális intézményrendszer Gründerzeitja volt, s ami a színészképzést illeti, két fontos új intézménnyel is gazdagodott a hon. Az egyik természetesen a Nemzeti Színház, amely emeltebb színvonalú és üzemszerű igényeket teremtett, a másik pedig az 1840-ben életre hívott Pest-budai Hangászegyesületi Zenede volt. Ez utóbbi nemcsak azért jelentős, mert itt utóbb szavalati képzés is indult, hanem mert e „Magyar Nemzeti Conservatorium” precedenst teremtett a művészeti oktatás terén.

Az ügy képviseletét a korszak vezető színésze, a színházi teoretikusként, de közíró és közszereplő gyanánt is aktív Egressy Gábor vitte a széles nyilvánosság elé, amikor 1845 novemberében a Pesti Divatlap hasábjain megjelentette Színészetünknek oskola is kell! című cikkét. (Filológiai szempontból szórakoztató és tanulságos, hogy e cikk megjelenési dátumát a Schöpflin Aladár szerkesztette Magyar Színművészeti Lexikon sajtóhibája nyomán kilencven éve jószerint minden e témába vágó írás 1844-re tette.) Egressy ebben az egyszerre polemikus és programadó írásában így fogalmazott: „Az építészet, festészet, szobrászat és zene bírnak műoskolákat a művelt országokban, és minden életpályák közt egyedül a színészi az, hol az egyéneknek vadon és parlagon kell felnőniök. […] De ha feltennök is, hogy a lángelmének képzésre szüksége nincs, azért az oskola szükségessége még is megmaradna; mert bár melly kor sem terem annyi lángelmét, mint a mennyi jó színészre a színháznak szüksége van; tehát a jeles tehetségek hiányát a képzésnek kell kiegészítenie. […] A színészeti oskola a csekélyebb tehetségű egyént a legnagyobb tehetségűvel öszhangzatba hozhatja, a formák faragatlanságát simíthatja, tisztaságot és harmóniát eszközölhet…”

 

Leó, az igazgató!

Egressy az Országgyűlés elé is beterjeszteni kívánt tervezetével egyként óhajtotta az általános színpadi nívóemelkedést és a színészet polgári rangjának elismerését elérni. A történelem azonban hátrasorolta a teendők között ezt az egyszerre szakmai és társadalmi kérdést, így hát 1848/49 előtt éppúgy nem sikerült színészeti oskolát alapítani, ahogy a szabadságharc leverését követően szintén hamvába halt a Nemzeti Színháznál szakmai vezetőként működő Fáncsy Lajos egészen praktikus tanodai kezdeményezése is.

Az 1860-as évek közepén azután e téren mégiscsak szerencsésen összetalálkozott egymással két politikai erő: a hazai arisztokraták, akik a fokozódó hazafias hangulat képviseletére vállalkoztak (és egyszersmind páholybérlőként meg olykor intendánsként napi szinten finnyásan megszenvedték az intézményes színészképzés hiányát), valamint az egyezkedést óhajtó és ezért kisebb gesztusokra is kész államhatalom. Így hát legfelsőbb jóváhagyással főrangú bizottmány alakulhatott a színitanoda megalapításának előkészítésére, 1864 őszére pedig gróf Festetics Leó személyében már főigazgatót is nyert a majdani intézmény.

1865. január 2-án azután az Újvilág (a mai Semmelweis) utca 16.-os szám alatt, egy második emeleti lakás három szobájában megkezdte működését a Színészeti Tanoda, vagyis a mai Színház- és Filmművészeti Egyetem jogelődje. A részben Gyulai Pál aligazgató által irányított képzés hangsúlyosan és mindenekelőtt a Nemzeti Színház utánpótlását volt hivatott biztosítani: a prózai és az operai szakban egyaránt. De a jég megtört, s az elsőnek felvettek között ott volt Rákosi Szidi, aki utóbb, immár Szidi mamaként magán-színiiskolájából operettprimadonnák, komikusok és bonvivánok sorát bocsátotta a pályára. S alig pár évvel a Tanoda megnyitását követően már ott tanult az a Ditrói Mór is, aki a századfordulón a Vígszínház másfajta stílusigényeinek kielégítésére alapított képzőt (később ez lett az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolája). A magyar színészet végre megkapta hát az áhított oskoláját – sőt, oskoláit.

Neked ajánljuk