A jövő héten egyszerű lebonyolítás: vidékre megint nem megyünk, pedig július 21-én szombaton, 19 órakor Martonvásáron a Nemzeti Filharmonikusok ismét Beethovent muzsikálnak. A török Ertüngealp Alpaslan vezényletével a 2. és a 3. "Eroica" szimfónia zúg majd a lombok közt.
A legismertebb Beethoven-nagyrohamok egyike, amikor a mester, hallva famulusától, hogy Napóleon császárrá koronáztatta magát, széttépte az eredetileg a Bonaparte címet viselő szimfóniája fedőlapját, és ekként kiáltott fel: "Hát ez is csak egy tucatember, semmi más. Most majd lábbal tiporja az emberi jogokatÉ" Etc. Nem folytatjuk, inkább szemérmesen elfordítjuk tekintetünket. Nem így az NDK-s zenetudósok, akik foggal-körömmel ragaszkodtak a Bonaparte-teóriához, noha az 1806-os kiadás címlapján (lásd képünkön) olaszul ez áll: "SINFONIA EROICA, egy nagy ember emlékének a megünneplésére". De a keleti németek szerint az ajánlás még akkor is Napóleonra vonatkozott, pontosabban - marxista rabulisztika szerint - immár nem az antidemokrata császárra, hanem a konzulra, akit Beethoven már eltemetett, noha persze csak lélekben, hiszen a császár még jó ideig élt és virult - ezt még az EnDéKában sem tagadhatták. Na igen, a keleti németeknek kellett a plebejus Beethoven. Ám egy szorgalmas nyugati német, Konrad Küster könnyen bizonyítja, hogy Beethoven pénzvágya is erős szerepet játszhatott a történetben. 1803-ban állítólag a következő alternatívát javasolta mecénásának, Lobkowitz hercegnek: vagy megveszi 400 guldenért a művet és vele a tulajdonjogot is (és elviseli, hogy a szimfónia címe: "Bonaparte"), vagy Beethoven közvetlenül Bonaparténak küldi el és ajánlja a darabot (nyilván több pénz reményében.) Lobkowitz nyert, azaz fizetett, de azt már nem tudhatta előre, hogy Beethoven még a "Bonaparte" titulust is letépi a végső verzióról. Egy másik nyugati német, Martin Geck meg egyenesen azt valószínűsíti, hogy a kései ajánlásban szereplő "nagy ember" messze nem Napóleon, hanem a franciák elleni felszabadító háborúban nemrég elesett porosz herceg, Louis Ferdinand, aki ráadásul annyira rajongott a szimfóniáért, hogy Lobkowitz magánzenekarával azt egymás után háromszor (!!) is eljátszatta egy estén.
Nem kell egy pohárral sem inni az indulatos felkiáltáshoz: hogyan lehet egyáltalán vitatkozni ilyen bárgyú kérdéseken!? (És hogyan lehet háromszor egymás után meghallgatni az Eroicát?) Mindamellett tagadhatatlan, hogy erről maga Beethoven is tehet, ő volt az első ugyanis, aki irodalmi jellegű utalásokkal, különféle programokkal, feliratokkal látta el műveit, melyeket aztán szó szerint értelmeztek a naiv hallgatók. Igen, a nagy nyugati német kétségtelenül elirodalmiasította a zenét, és többek közt ezzel alapozta meg a későbbi romantikus művészeti hitvallást.
És akkor már ismét kedves barátunknál vagyunk, akinek szellemével nem lehet betelni. A Brambilla hercegnő egyik fejezetének kezdetén ezt írja Sárközi György magyar szavaival: "Mindenki, akinek csak némi fantáziája van, bizonyos fokú elmebajban szenved, mely egyre kél és múlik, mint dagály és apály. Az előbbinek ideje, mikor egyre magasabban és erősebben zúgnak a hullámok, a beálló éjszaka; az ébredés utáni reggeli órák pedig, melyeket a kávéscsésze mellett töltünk, az apály legalacsonyabb pontját jelzik." Hoffmann gúnyosan említi, hogy ezt az apályidőt kell felhasználnunk legfontosabb teendőink elvégzésére: "Kizárólag reggel kell házasodni, ócsárló bírálatokat olvasni, végrendeletet készíteni, a szolgát elnáspángolni stb." Valami azt súgja, hogy Beethoven ezen életbölcsesség szerint élt. Bár, mint beszélik, a szolgáit minden napszakban verte. Pofon az EnDéKának.
