Majdnem csupa rettenetes zenét válogattak a jövő hétre a hazánkba látogató karmesterek - így visszaélni a vendégszeretettel! 10-én a MűPa Bartók termében 19.30-kor a szentpétervári születésű Mikhail Agrest például Prokofjev 3. szimfóniáját vezényli a Nemzeti Filharmonikus Zenekar élén. Nem tud meggyőzni Szvjatoszlav Richter sem, aki hatalmas világvégét hall bele honfitársa művének negyedik tételébe. Az egész inkább valami roppantul idegesítő, erőszakos hangzavar, szinte perverz ütőhangszer-kezeléssel - melyet a korai, még tehetséges Sosztakovicstól szívott le Prokofjev. Na, előbbi szerencsére nem szerencséltet bennünket, mivel a Budapesti Fesztiválzenekar három koncertjén (Zeneakadémia, 11-én, 12-én és 13-án, mindig 19.30), a szólista, Han-na Chang az eredeti programtól eltérve mégsem Sosztakovics, hanem Elgar csellóversenyét játssza (na, eben gubát!), dirigál a finn Osma Vänska, aki viszont nem tréfál, hanem a giccsőrök giccsőrét, Jean Sibeliust, mégpedig annak 5. szimfóniáját zúdítja a fülünkbe. És még kevésbé szabályszerű magaviseletet tanúsít a csodálatos hegedűs, Ilya Gringolts (MűPa, Bartók terem, 11-én, 19.30), aki meg a finn hattyú Hegedűversenyével érkezik (ehhez képest az 5. szimfónia kiköpött Beethoven). Mindamellett Sibeliusnak volt némi önkritikai érzéke, mert noha 1957-ben, 92 (!) évesen halt meg, 1925 után egy vak hangot sem vetett kottapapírra. Dicséretes önfegyelem.
Te jó ég, mit szólt volna ezekhez a művekhez barátunk, Hanslick? Lehet, hogy ő is zenegyűlölővé vált volna. Zenegyűlölők című cikkében felidézi, hogy még őt is annak nevezték egy pamfletben, amikor megjelentette A zenei szépről című esztétikai alapvetését (ceterum censeo: tessék megvenni a Typotext Kiadó új publikálásában!), melyben nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy a zene nem arra való, hogy érzéseket fejezzen ki. Hogy örült ennek e heti vigasztalónk, Stravinsky (képünkön), aki nagyjából hasonló nézeteket vallott, ráadásul Prokofjevet finoman és szinte láthatatlanul, de annál hatásosabban döfte le: "Gyagilev eleinte azt hitte, Prokofjev nagy zeneszerző lesz, és e hitében éveken át megmaradt." A 20. század legnagyobb zeneszerzőjének e héten, a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén játszott darabja, A csalogány éneke nem tökéletes mestermű, de hát még így is fényévekre van Prokofjevtől vagy Sosztakovicstól. A nagy Igor egyébként 125 éve született, a tiszteletére adott koncerten a Zeneakadémia kamaraegyüttesei játszanak (16-án, 19.30, Nádor-terem, XIV., Ajtósi Dürer sor 39.) Időskorában metsző iróniával beszélt magáról: "A portréfilmben úgy ábrázolnak, mint valamiféle zenei Rolls-Royce-ot, a legjobb és a legdrágább ma futó zeneszerzőt." De tudott más hangon is szólni: "Egész életemben úgy gondoltam magamra, mint a 'legfiatalabbra', és most egyszerre azt hallom, hogy a 'legöregebb'. És elcsodálkozom ezeken a rólam való távoli képeken, és tűnődöm, igaz-e az emlék, és tudom, hogy nem lehet az, de az ember mégis az emlékezet és nem az igazság által él. Hálószobám ajtajának résében, a fényben eltűnik az idő, és újra látom egy elveszett világ képeit. Mama bement a szobájába, öcsém alszik a másik ágyon, a házban minden csendes. A lámpa bevilágít az utcáról, fényében megismerem a hasonmást, önmagamat." Igorra azért ne felejtsünk üríteni egy komoly, lehetőleg francia palackot, felesleges várni a pontos dátumig, azaz június 17-ig, annál kevésbé, mivel a régi orosz naptár szerint már 5-én a világra jött.
