Térjünk át viszont a művészet, pontosabban a művészetvallás halála gondolatra, amely persze isten halálából következik, és amely megint Hegel leleménye: "A jogállapotban tehát az erkölcsi világ és ennek vallása elmerült a komikus tudatban, és a boldogtalan tudat ennek az egész veszteségnek a tudása." Ebben a világállapotban "A múzsa műveiből hiányzik ama szellem ereje, amely az istenek és az emberek összezúzásából merítette önmaga bizonyosságát. Így a sors ama művészet alkotásaival nem adja nekünk világukat is, nem az erkölcsi élet tavaszát és nyarát, amikor virágzottak és érlelődtek, hanem a valóság beburkolt emlékét csupán. Tevékenységünk ezért, ha élvezzük őket, nem az istentiszteleté, amely által tudatunk eléri tökéletes és kielégítő igazságát, hanem az a külsőleges tevékenység, hogy teszem esőcseppeket vagy porszemeket töröl le e gyümölcsökrőlÉ"
Hát tényleg nehéz lenne istentiszteletnek nevezni, amikor felhágunk a zsúfolásig megtelt, fokhagymaszagú 2-es villamosra, hogy a metróépítés miatt több átszállással elcsorogjunk a művészeti palota förtelmes vidékére, ahol aztán a Dresden Staatskapelle Myung-Wun Chung vezényletével Lars Vogt szólójával adjon Brahms (4. szimfónia), Mozart (d-moll zongoraverseny, K. 466), Weber (A bűvös vadász - nyitány) műveiből koncertet (MűPa, május 23.). De visz a lábunk meg a reménytelen, transzcendencia utáni vágy, hogy gépiesen "porszemeket és esőcseppeket törölgessünk le" ama gyümölcsökről, amelyek egykor a művészeti vallás termékei és idoljai voltak. Lépegetünk és törölgetünk: a Bécsi Filharmonikusok Lorin Maazellel (MűPa, május 27.); Rácz Zoltán, Keller András, Csalog Gábor és a többiek Ligeti-emlékkoncertje (MűPa, május 28.); Schiff András, Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar (MűPa, május 29.).
Miközben a komikus tudat fülsértően kacag.
