csontzene - Megyünk és porszemeket törölgetünk

A Zenegyűlölő megszokott kertjében ült, csicsergő fák, susogó madarak alatt, és lassan egyértelművé lett számára, hogy ő ama boldogtalan tudat, melyről a fiatal Hegel (képünkön) beszélt Szemere Samu kedvesen ósdi magyarításában: "Ez tudja, hogyan áll a dolog az elvont személy valóságos érvényességével s éppígy az elvont személynek a tiszta gondolatban való érvényességével. Tudja, hogy az ilyen érvényesség inkább a tökéletes veszteség; ő maga ez a magáról tudó veszteség és a lemondás a magára vonatkozó tudásról.

Azt látjuk, hogy ez a boldogtalan tudat a másik oldala és kiegészítése a magában tökéletesen boldog tudatnak, a komikus tudatnak. Az utóbbiba megy vissza minden isteni lényeg, vagyis a teljes elvetése a szubsztanciának." És való igaz, hogy a Fizetőpincér mint komikus tudat elvet olykor mindenféle szubsztancialitást, és a számla ellenértékét követeli, viszont ebben nincs semmi komikus, legalábbis számunkra való értelemben, amikor a magunkról való tudás még ép, azaz józan. Ám a boldogtalan tudat "tudata minden lényegiség elvesztésének ebben a magáról való bizonyosságban s épp e magáról való tudás elvesztésének - mind a szubsztancia, mind a személyes én elvesztésének; az a fájdalom, amely e kemény szóban fejeződik ki: isten meghalt." Na, most látjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem Nietzsche barátunk, hanem az általa mélyen megvetett Hegel mondta ki először isten halálát; bölcseletileg még mélyebben műveltek bizonyára más elődöt is képesek megnevezni. De hagyjuk ezt.

Térjünk át viszont a művészet, pontosabban a művészetvallás halála gondolatra, amely persze isten halálából következik, és amely megint Hegel leleménye: "A jogállapotban tehát az erkölcsi világ és ennek vallása elmerült a komikus tudatban, és a boldogtalan tudat ennek az egész veszteségnek a tudása." Ebben a világállapotban "A múzsa műveiből hiányzik ama szellem ereje, amely az istenek és az emberek összezúzásából merítette önmaga bizonyosságát. Így a sors ama művészet alkotásaival nem adja nekünk világukat is, nem az erkölcsi élet tavaszát és nyarát, amikor virágzottak és érlelődtek, hanem a valóság beburkolt emlékét csupán. Tevékenységünk ezért, ha élvezzük őket, nem az istentiszteleté, amely által tudatunk eléri tökéletes és kielégítő igazságát, hanem az a külsőleges tevékenység, hogy teszem esőcseppeket vagy porszemeket töröl le e gyümölcsökrőlÉ"

Hát tényleg nehéz lenne istentiszteletnek nevezni, amikor felhágunk a zsúfolásig megtelt, fokhagymaszagú 2-es villamosra, hogy a metróépítés miatt több átszállással elcsorogjunk a művészeti palota förtelmes vidékére, ahol aztán a Dresden Staatskapelle Myung-Wun Chung vezényletével Lars Vogt szólójával adjon Brahms (4. szimfónia), Mozart (d-moll zongoraverseny, K. 466), Weber (A bűvös vadász - nyitány) műveiből koncertet (MűPa, május 23.). De visz a lábunk meg a reménytelen, transzcendencia utáni vágy, hogy gépiesen "porszemeket és esőcseppeket törölgessünk le" ama gyümölcsökről, amelyek egykor a művészeti vallás termékei és idoljai voltak. Lépegetünk és törölgetünk: a Bécsi Filharmonikusok Lorin Maazellel (MűPa, május 27.); Rácz Zoltán, Keller András, Csalog Gábor és a többiek Ligeti-emlékkoncertje (MűPa, május 28.); Schiff András, Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar (MűPa, május 29.).

Miközben a komikus tudat fülsértően kacag.