csontzene - Megyünk és porszemeket törölgetünk

  • .
  • 2008. május 22.

Trafik

A Zenegyűlölő megszokott kertjében ült, csicsergő fák, susogó madarak alatt, és lassan egyértelművé lett számára, hogy ő ama boldogtalan tudat, melyről a fiatal Hegel (képünkön) beszélt Szemere Samu kedvesen ósdi magyarításában: "Ez tudja, hogyan áll a dolog az elvont személy valóságos érvényességével s éppígy az elvont személynek a tiszta gondolatban való érvényességével. Tudja, hogy az ilyen érvényesség inkább a tökéletes veszteség; ő maga ez a magáról tudó veszteség és a lemondás a magára vonatkozó tudásról.
Azt látjuk, hogy ez a boldogtalan tudat a másik oldala és kiegészítése a magában tökéletesen boldog tudatnak, a komikus tudatnak. Az utóbbiba megy vissza minden isteni lényeg, vagyis a teljes elvetése a szubsztanciának." És való igaz, hogy a Fizetőpincér mint komikus tudat elvet olykor mindenféle szubsztancialitást, és a számla ellenértékét követeli, viszont ebben nincs semmi komikus, legalábbis számunkra való értelemben, amikor a magunkról való tudás még ép, azaz józan. Ám a boldogtalan tudat "tudata minden lényegiség elvesztésének ebben a magáról való bizonyosságban s épp e magáról való tudás elvesztésének - mind a szubsztancia, mind a személyes én elvesztésének; az a fájdalom, amely e kemény szóban fejeződik ki: isten meghalt." Na, most látjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem Nietzsche barátunk, hanem az általa mélyen megvetett Hegel mondta ki először isten halálát; bölcseletileg még mélyebben műveltek bizonyára más elődöt is képesek megnevezni. De hagyjuk ezt.

Térjünk át viszont a művészet, pontosabban a művészetvallás halála gondolatra, amely persze isten halálából következik, és amely megint Hegel leleménye: "A jogállapotban tehát az erkölcsi világ és ennek vallása elmerült a komikus tudatban, és a boldogtalan tudat ennek az egész veszteségnek a tudása." Ebben a világállapotban "A múzsa műveiből hiányzik ama szellem ereje, amely az istenek és az emberek összezúzásából merítette önmaga bizonyosságát. Így a sors ama művészet alkotásaival nem adja nekünk világukat is, nem az erkölcsi élet tavaszát és nyarát, amikor virágzottak és érlelődtek, hanem a valóság beburkolt emlékét csupán. Tevékenységünk ezért, ha élvezzük őket, nem az istentiszteleté, amely által tudatunk eléri tökéletes és kielégítő igazságát, hanem az a külsőleges tevékenység, hogy teszem esőcseppeket vagy porszemeket töröl le e gyümölcsökrőlÉ"

Hát tényleg nehéz lenne istentiszteletnek nevezni, amikor felhágunk a zsúfolásig megtelt, fokhagymaszagú 2-es villamosra, hogy a metróépítés miatt több átszállással elcsorogjunk a művészeti palota förtelmes vidékére, ahol aztán a Dresden Staatskapelle Myung-Wun Chung vezényletével Lars Vogt szólójával adjon Brahms (4. szimfónia), Mozart (d-moll zongoraverseny, K. 466), Weber (A bűvös vadász - nyitány) műveiből koncertet (MűPa, május 23.). De visz a lábunk meg a reménytelen, transzcendencia utáni vágy, hogy gépiesen "porszemeket és esőcseppeket törölgessünk le" ama gyümölcsökről, amelyek egykor a művészeti vallás termékei és idoljai voltak. Lépegetünk és törölgetünk: a Bécsi Filharmonikusok Lorin Maazellel (MűPa, május 27.); Rácz Zoltán, Keller András, Csalog Gábor és a többiek Ligeti-emlékkoncertje (MűPa, május 28.); Schiff András, Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar (MűPa, május 29.).

Miközben a komikus tudat fülsértően kacag.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.