Ha mellőzzük a pesti vendéglátógettókat (Liszt Ferenc tér, Ráday utca stb.), minden bizonnyal az Akácfa utca a legsűrűbben éttermezett pesti közterület. Különös vidék ez, valaha itt húzódott a híres akácos út, és számos, ittas cimbora "ment végig rajta", de az egykori allénak legalább száz éve se híre, se hamva. Az erdőt régóta nem látjuk, a "sűrűt" annál inkább. De ellentétben a környező utcákkal, ide valahogy nem jutottak el az urban cowboyok, nem nyílt romkocsma, kertmozi, kávéház. Az itteni vendéglátóhelyek - beleértve a rockos Old Man's Pubot, vagy a funkyszentély Sevent - szinte egytől egyig a régi iskola képviselői, és noha vannak köztük frissen mázoltak, úgy tűnik, a Kispipa szelleme kísért. Nincs magyarázat, bár az kétségtelen, hogy Seress Rezső életében, de még halálában is, igen közel esett.
Miután befizettük büntetésünket a BKV ügyfélszolgálatán, és megkoszorúztuk az ismeretlen ellenőrt, a Szeressük egymást, gyerekeket kezdjük dúdolni, de azért gyorsítanánk a tempón. Hiába a bőség zavara, most épp nincs időnk pincérekre várni, viszont a közeli Burger Kinget is elkerülnénk. Semmi baj, különös létesítményt veszünk észre a Wesselényi utca sarkán. "Környezetbarát", mégis stílusidegen éttermet, önkiszolgálót, kígyózó sorral.
Az Aranytálca elnevezés hatalmas önbizalomra vall, hiszen egy "lordok háza" esetében az efféle pompa már-már a Michelin-csillagokat idézi. A közönséget elnézve egykamarás parlamenttel van dolgunk, szinte kizárólag választékosan öltözött alkalmazottak alkotják a sort, a falon elhelyezett nagyméretű gyümölcsposzterek viszont a magazinok helyes táplálkozásrovatát idézik, nem a nagy zabálást. Mégis, mintha Michel Piccoli ülne az egyik asztalnál... Igaz, sosem láttuk még olyan zakóban, aminek az ujján maradt volna a címke, de mostanában annyi mindent megengednek maguknak a jelmeztervezők. És persze a díszletesek is. Az Aranytálca azonban szerény, és a maga műfajában még ízléses is: hatalmas kirakatainak köszönhetően természetes fényárban úszik, de ennél is örömtelibb, hogy a modern bútorzat tiszta, ételmaradéknak, félig telt méregpohárnak sem látjuk a nyomát a padlón, az asztalon.
De a legfontosabb, hogy a pultba tolt ételek valóban frissnek és gusztusosnak tűnnek, a sültek éppúgy, mint az egytálak. Tárkonyos borjúragulevessel (380 Ft), rakott kellel (560 Ft), és barackos csirkesülttel (540 Ft), túrógombóccal (350 Ft) pakoljuk meg a szürke műanyag tálcát, az se baj, hogy a nagy érdeklődés miatt asztaltársaságba keveredünk.
Miközben a legutóbbi céges buli pikáns részleteinek leszünk fültanúi, örömmel állapítjuk meg, hogy a leves sokkal pikánsabb részletekkel szolgál, mint az imént emlegetett, mms-ben elküldött felláció. Megkockáztatjuk, az Aranytálca tárkonyos raguja erősebb mezőnyben is versenyben maradna. A rakott kel viszont fennakad a tálcahálón. Hiába a tejföl, a zsír (?), legfeljebb zöldséges kerítése értékelhető, a "bélés" lehangoló: száraz és íztelen szójás rizs, ilyen erővel hungarocellt vagy főtt rajzszöget is tehettek volna bele. De a barackos csirkemellre nem lehet panaszunk. A könnyű húsra sajttal ragasztották a befőttet: kellemes és ízletes csemege, az önkiszolgáló repertoár figyelemre méltó darabja, azt se bánjuk, hogy a krumplipüré és a túrógombóc valószínűleg porból készült. Külön dicséret, hogy az Aranytálcában sikerült úgy elkészíteni a tápszereket, ahogy azt a kis Maggi megálmodta, igaz, nagymamája akkor még nem mesélt neki Piroska paradicsomleveséről és a népétkeztetés farkastörvényeiről.
