Lassan már ott tartunk - lásd nyári kertész leseinket -, hogy nem tudunk nem bemenni egy pizzériába. Ha elhajítunk egy követ, és éppen egy étterem kirakatát akarjuk betörni, nagy valószínűséggel zöld-fehér-pirosba öltözött díszletek kerülnek veszélybe legyünk akárhol, a külvárosban vagy az országút mentén, a piacon vagy a glamúros plázában.
Természetesen a turistaövezetek sem kivételek. Még tavaly szúrtuk ki magunknak a Club Pirrót a Bazilika közelében, a Hercegprímás utcában: elegánsnak tűnt, akár a szépen felöltöztetett halott, kínálata sem a Don Dezső kaliberű helyek választékára emlékeztetett. Akkor - 2007 melegrekorder nyarán - csupán elsiklottunk előtte, a pótlással viszont elkéstünk. Nem fogják elhinni, mi történt! A Club Pirróból India Pirro lett, az étlapon pedig egy vacak bruschettát sem lehet felfedezni.
Az egyébként high-tech lakáskultúra magazinokból ismerős berendezést úgy hagyták, a trendi téglaborítás előtt az elegáns bőrbútorzat úgy ragyog, mint egy palermói keresztapa aranyfogán a lenyugvó nap sugara, vagyis az indiai éttermekben szokásos dekorációs szélsőségek, a puritánia, illetve a bollywoodi kulissza szerencsére hiányzik. Nincsenek füstölők és gyarmatáruba öltöztetett magyar lánykák, csupán néhány tematikus - Visnu?, Síva?, Ravi Shankar? - amatőr festménnyel kalkuttáznak, szerintünk feleslegesen.
Különösen, hogy a felszolgáló a jó értelemben vett tradicionális főúr. Udvariassága nem tolakodó. Az asztalunkhoz kísér, ha lenne rajtunk kabát, lesegítené. Sokkal fontosabb, hogy kellő rutinnal és lelkesedéssel fordítja magyarra a többségében ismeretlen nevű fogásokat, melyek közül elsőként a pakorát (így, "o"-val!), annak is a csirkével töltött változatát (995 Ft) próbáljuk ki. A vöröslő, leginkább rücskös tengeri állatra emlékeztető - ám roppant ízletes - bundában kellőképp puha/kemény hús rejtőzik, de mivel mindehhez csípős és szinte fluoreszkáló mentaszósz is jár - egyszerűen nem tudjuk eldönteni, hogy a látványtól vagy az íztől legyünk-e lenyűgözve. Ehhez képest a mutter shorba, vagyis a zöldborsóleves (610 Ft) kifejezetten közönségesnek tűnik. Legalábbis külsőre. Viszont nagyon finom, bár a vödörnyi mennyiség a pakora után erős túlzás, főként úgy, hogy még szó sem volt főételről: a valódinak látszó borsót mintha szándékosan nem főzték volt olyan puhára, mint általában szokás, és ez kifejezetten jót tesz neki. A Rooh-Afza nevű rózsaszirupos shake-nek (390 Ft) viszont valószínűleg az tett volna jót, ha nem tesznek bele rózsaszirupot, és elnevezik tejnek. Noha eddig sosem kóstoltunk ilyesmit, valahonnan ismerős volt. Némi töprengés után arra jutottunk, hogy a rózsaszirupot valószínűleg ugyanabból a - vélhetően szintetikus - aromaanyagból állítják elő, mint a hetvenes évek kedvelt magyar cukorkáját, a tejdropszot.
Szerencsére gyermekkori rémálmaink a fűszeres rizzsel (790 Ft) körített indiai tojásos curry (1350 Ft) megérkezése után véget értek. Mivel menet közben még elfogyasztottunk egy első osztályú, fokhagymás indiai kenyeret, vagyis naant (380 Ft), már mozdulni is alig bírtunk. Így hát csak piszkálgattuk a különleges szószokkal tálalt közönséges főtt tojásokat, és az járt a fejünkben, hogy vajon az indiai csirkék is ugyanilyet tojnak?
