Egyébként a belsővel semmi baj, csak itt is a környékre jellemző félreértés dominál. Úgy látszik, a budai rakparti étteremtulajdonosok számára a közelben hömpölygő víz nem a várost átszelő folyam, hanem valamiféle mediterrán tengerpart. Láttunk már ilyet nemegyszer, és bánatunkra a Rakpart20 is ehhez idomul - egy rakás kormánykereket, vitorlást ábrázoló képet, talán még halászhálót is felhasználtak a dekoratőrök. Nem mondanánk nem otthonosnak, de ezer kilométerrel délebbre sokkal hitelesebb az ilyesmi.
A vargányakrémlevessel (790 Ft) viszont nem lehet bajunk, bár dicséretet sem érdemel. Nem oszt, nem szoroz, nem fáj, nem kényeztet. Ennél sokkal nagyobb öröm, hogy a bécsi szeletet (2290 Ft) krumplisalátával adják, ám miközben arról elmélkedünk, hogy bárcsak máshol is tisztában lennének ezzel a párosítással, máris az asztalunkon a tányérnyi hús, és külön, üvegtálban a saláta, ami már-már citromsárga színben pompázik, kevesebb ecettel az íze is pompás lenne. Ellenben a hús erősen gyanús. Azt nem is feszegetnénk, hogy borjúról van-e szó, de ahhoz már jelentős jóhiszeműség kellene, hogy elhiggyük: az egyébként öt-hat perc alatt elkészült fogás azért olyan forró, mert épp most sütötték. Ugyanez a helyzet a lazacsteakkel (2390 Ft), ami minden bizonnyal nagyáruházban akadt horogra. Lehet, hogy pár napja sütötték, lehet, hogy pár órája, a lényeg, hogy melegíteni kellett, és ez sem neki, sem a hozzáadott sáfrányos rizsnek nem tett jót.
A mikrohullámok iránt rajongás mégis a desszert idején hág a tetőfokára: a bécsi almás rétest (750 Ft) sikerül annyira felforrósítani, hogy megég tőle a szánk. Pedig milyen jó lett volna hidegen.
