Akárhogy is, megint legendába botlottunk, noha előző kalandunkhoz (Kaltenberg Bajor Királyi etc.) képest nyilvánvaló az osztálykülönbség, viszont korkülönbségről nem beszélhetünk. A Szlovák is valamikor a múlt század hetvenes éveiben nyitotta meg kapuját, s elhelyezkedésének, árfekvésének és az akkoriban ritkaságszámba menő nyújtott nyitva tartásának köszönhetően hamar népszerűvé vált abban a pesti körben, amit jobb híján "bohémnak" neveztek, bár ma már inkább a lecsúszott illene rá.
Nem hinnénk, hogy bárki akad, aki azt mondaná, hogy valaha is jó hely lett volna a Szlovák, de ez mikor volt akadálya a budapesti legendává válásnak? A nyolcvanas években különösen nem. Elég volt néhány "jellegzetes figura" - hogy mást ne mondjunk, Dixi - felbukkanása, és máris megvalósult a mesevilág. De a felszolgálásról is hallottunk ezt-azt. Amikor például a kissé ittas és ettől még hisztérikusabb költőnő édes bort követelt, a pincér úgy oldotta meg a problémát, hogy a rizlingbe - a hölgy szeme láttára - két kockacukrot hajított.
A legmaradandóbb élmény mégis a szag, a jellegzetes, olajos-orrfacsaró, ruhába égő bűz, amit ugyan még ma is sok helyütt érezni, ám van egy olyan sejtésünk, hogy végleges formáját itt, a Bihari utcai boszorkánykonyhán nyerte el úgy negyedszázada.
És ami ma is változatlan. A havazás, a jeges fuvallat ellenére is már a Szent István körúton érezni, s ahogy közelítünk a bejárat felé, annál inkább. De az emlékezést más sem nehezíti meg. Úgy tűnik, a helyhez egyáltalán nem nyúltak az elmúlt húsz évben: ugyanazok a III. osztályú vasúti kocsira emlékeztető fapados bokszok, ugyanaz a lambéria, és legfeljebb a falon elhelyezett reklámtáblák tűnnek újabb keletűnek. Illetve az energiatakarékos villanykörte mértéktelen használata, ami így neonos ragyogást eredményez, ami a dohányfüsttel megbolondítva várótermi emlékeket idéz. De azért van itt még más változás is, a felszolgáló hölgy például kifejezetten kedves és udvarias, ezt pedig a régi garnitúráról - lásd feljebb - nem mondhattuk el. Az ételválasztékkal (természetesen az árak nélkül) azonban ismét a régi idők köszöntenek ránk, sőt a felszolgálást követően felsejlik a Szlovák régi sikerének még egy, eddig nem említett titka: a döbbenetes mennyiség. Miután a diszkrét és kimondottan jóleső tejfölös gombalevesünket (450 Ft) elfogyasztottuk, az "előételként" jegyzett vájdlingnyi rántott karfioltól (1780 Ft) már ránézésre (majd kóstolás után amúgy is) rosszul leszünk. Kapkodjuk a levegőt, udvariasságból csomagoltatunk, ám közben megérkezik az est fénypontja, a nyitrai finomfalatok (1900 Ft). A burgonyás panírban sütött disznóhúst rizzsel és sonkakockával hozzák, egy valóságos heggyel állunk (ülünk) szemben, jobb helyeken az ilyenre expedíciót küldenek. Az a néhány falat, amit el bírunk fogyasztani belőle, a körülményekhez képest kifejezetten ízletes, bár azt nem bántuk volna, ha tálalás előtt egy olajfalót (Pacurofagus oxitoxicus) ráengednek a hatalmas tálra.
