étel, hordó - Via Luna

  • .
  • 2010. február 11.

Trafik

Tudok egy jó kis olasz éttermet a Cityben, bár nem a Hold utcában van, hanem az egyik rá merőlegesben, de Via Lunának hívják. Nyilván az alapítók - a kilencvenes évek közepén - nem bíztak a Via Giuseppe Sandrogrande vagy Grandesandro névben; megértem. Kellemes kisvendéglői hangulat, kedves, de nem bratyizós pincérek, a huszonegy-két asztal között viszonylag szűk járás, piros kockás abroszok, lehet dohányozni.
Vacsoraidőben feltehetően tanácsos asztalt foglalni, úgy fél hét-hét tájban kezdenek szivárogni a vendégek, s egy órán belül kész a telt ház, a fogasokon egymásra rakott télikabátok.

Nemzeti éttermet működtetni annál veszélyesebb üzem, minél közelebb lakik mihozzánk az adott nemzet, illetve minél inkább alapozza e nemzet a turizmusra hétköznapi megélhetését - a kínaiak a vizezett madárfészket és a kirántott bambusznádat is el tudják adni ételnek. Bezzeg az olaszok dupla kontroll alatt állnak, hisz Olaszország itt van, egy ugrásnyira, és turistaparadicsom. Így alig is akad olyan étteremjáró hazánkfia, aki ne tolt volna egy pizzát a bibionei ríván vagy a caorlei kempingben. A szupermarketjeinkben pedig a tömeggyártású "egyeurós" olasz borok látványosan olcsóbbak a magyar versenytársaiknál. Ilyenformán egy pesti olasz étterembe betérő "zsűri" önbizalomnak biztosan nincs hiányában. Azt is jól tudja mindenki, hogy mire számíthat, ha a szombat esti maffiózós DVD-je mellé pizzát rendel valamelyik sztenderd futárszolgálattól. (Hogy Csiszár Jenő Olasz meló c. "gasztronómiai" tévésorozatának lehetséges nézettségéről már ne is beszéljünk.)

Mindezek tükrében van egy elég markáns fogyasztói szemlélet, mely szerint csak az igazi olasz étterem, aminek a főszakácsát (oh, pardon: séfjét - jaj, majdnem capocuocót mondtunk) minimum Massimónak vagy Salvatorénak hívják. Tudomásunk szerint a Via Luna nem dicsekszik ilyesmivel, de honlapján - tekintettel az efféle igényekre - közli: Áruink döntő többségét, a pizzaliszttől kezdve a scampin át a legfinomabb olasz borokig gondos válogatás után, saját járművel, közvetlenül Olaszországból szállítjuk éttermünkbe. Oké, legyen így. Vagy úgy, ahogy öregapám mondotta, amikor visszatért az Isonzó mellől: a chi é affamato ogni cibo é grato.

Inni a fentiek szellemében a "kitűnő szicíliai rozénkból" kérünk, s a nem palackozottan, hanem félliteres "caraf"-ban feladott, hála istennek visszafogottan gyümölcsös ízű bor valóban kellemes kíséretéül szolgált a továbbiaknak. A kötelező gyakorlatnak számító minestrone tradizionale (690 Ft) vélelmeink szerint friss oregánóval készült, ami kétségkívül ígéretes kezdetnek mondható. Egy rossz szavunk sem lehet a carpaccio di salmonéra (1690 Ft; pauszvékonyságú lazac rukkolával és némi fürjtojással), különösen az alkotó parmezánforgácsokról alkotott képzete nyerte el tetszésünket - a mellé kért pizzakenyér pedig igazolni látszott a lisztszállítási közleményt. Vacsoránk egyik további szála a híres, de nem túl olasz író Az öreg halász és a tenger c. művét idézi szinte szó szerint. Érkezett ugyanis branzino néven egy óriási hal (2890 Ft; alla grigliata), és mert mi mindig tudtuk, hogy branzino az igazi ellenfél, és nem tattaglia, hát hosszas harc vette kezdetét vele, melynek végén csak egy csontváz maradt a színen. Szintén illúziókeltőnek bizonyult a roston sült vajhalfilé citromos vajjal (2690 Ft) - előbbihez olívaolajban és balzsamecetben pirított zöldséget (790 Ft), utóbbihoz spenótos rizst (590 Ft) ettünk - s még mindig nem találtunk kifogásolnivalót. Így voltunk a négysajt-mártással adott grillezett sertésszűzzel (2290 Ft + krumplikrokett: 590 Ft) is, bár omlóssági fokának a szükségeshez közeli vagy éppen távolabbi voltát társaságunk rövid vita alá vonta.

Végül a "házi" tiramisu olyan, mint egy fiatalkori szerelem: könnyű, édes és fájdalmasan gyors lefolyású.

Összegezve tapasztalatainkat, bőséges és ízletes vacsorát vettünk a Via Lunában, elfogadható áron (melynek negyven százalékát az egyliternyi bor és ugyanannyi ásványvíz tette ki). Ide tehát enni kell menni.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.