étel, hordó - Via Luna

  • .
  • 2010. február 11.

Trafik

Tudok egy jó kis olasz éttermet a Cityben, bár nem a Hold utcában van, hanem az egyik rá merőlegesben, de Via Lunának hívják. Nyilván az alapítók - a kilencvenes évek közepén - nem bíztak a Via Giuseppe Sandrogrande vagy Grandesandro névben; megértem. Kellemes kisvendéglői hangulat, kedves, de nem bratyizós pincérek, a huszonegy-két asztal között viszonylag szűk járás, piros kockás abroszok, lehet dohányozni.
Vacsoraidőben feltehetően tanácsos asztalt foglalni, úgy fél hét-hét tájban kezdenek szivárogni a vendégek, s egy órán belül kész a telt ház, a fogasokon egymásra rakott télikabátok.

Nemzeti éttermet működtetni annál veszélyesebb üzem, minél közelebb lakik mihozzánk az adott nemzet, illetve minél inkább alapozza e nemzet a turizmusra hétköznapi megélhetését - a kínaiak a vizezett madárfészket és a kirántott bambusznádat is el tudják adni ételnek. Bezzeg az olaszok dupla kontroll alatt állnak, hisz Olaszország itt van, egy ugrásnyira, és turistaparadicsom. Így alig is akad olyan étteremjáró hazánkfia, aki ne tolt volna egy pizzát a bibionei ríván vagy a caorlei kempingben. A szupermarketjeinkben pedig a tömeggyártású "egyeurós" olasz borok látványosan olcsóbbak a magyar versenytársaiknál. Ilyenformán egy pesti olasz étterembe betérő "zsűri" önbizalomnak biztosan nincs hiányában. Azt is jól tudja mindenki, hogy mire számíthat, ha a szombat esti maffiózós DVD-je mellé pizzát rendel valamelyik sztenderd futárszolgálattól. (Hogy Csiszár Jenő Olasz meló c. "gasztronómiai" tévésorozatának lehetséges nézettségéről már ne is beszéljünk.)

Mindezek tükrében van egy elég markáns fogyasztói szemlélet, mely szerint csak az igazi olasz étterem, aminek a főszakácsát (oh, pardon: séfjét - jaj, majdnem capocuocót mondtunk) minimum Massimónak vagy Salvatorénak hívják. Tudomásunk szerint a Via Luna nem dicsekszik ilyesmivel, de honlapján - tekintettel az efféle igényekre - közli: Áruink döntő többségét, a pizzaliszttől kezdve a scampin át a legfinomabb olasz borokig gondos válogatás után, saját járművel, közvetlenül Olaszországból szállítjuk éttermünkbe. Oké, legyen így. Vagy úgy, ahogy öregapám mondotta, amikor visszatért az Isonzó mellől: a chi é affamato ogni cibo é grato.

Inni a fentiek szellemében a "kitűnő szicíliai rozénkból" kérünk, s a nem palackozottan, hanem félliteres "caraf"-ban feladott, hála istennek visszafogottan gyümölcsös ízű bor valóban kellemes kíséretéül szolgált a továbbiaknak. A kötelező gyakorlatnak számító minestrone tradizionale (690 Ft) vélelmeink szerint friss oregánóval készült, ami kétségkívül ígéretes kezdetnek mondható. Egy rossz szavunk sem lehet a carpaccio di salmonéra (1690 Ft; pauszvékonyságú lazac rukkolával és némi fürjtojással), különösen az alkotó parmezánforgácsokról alkotott képzete nyerte el tetszésünket - a mellé kért pizzakenyér pedig igazolni látszott a lisztszállítási közleményt. Vacsoránk egyik további szála a híres, de nem túl olasz író Az öreg halász és a tenger c. művét idézi szinte szó szerint. Érkezett ugyanis branzino néven egy óriási hal (2890 Ft; alla grigliata), és mert mi mindig tudtuk, hogy branzino az igazi ellenfél, és nem tattaglia, hát hosszas harc vette kezdetét vele, melynek végén csak egy csontváz maradt a színen. Szintén illúziókeltőnek bizonyult a roston sült vajhalfilé citromos vajjal (2690 Ft) - előbbihez olívaolajban és balzsamecetben pirított zöldséget (790 Ft), utóbbihoz spenótos rizst (590 Ft) ettünk - s még mindig nem találtunk kifogásolnivalót. Így voltunk a négysajt-mártással adott grillezett sertésszűzzel (2290 Ft + krumplikrokett: 590 Ft) is, bár omlóssági fokának a szükségeshez közeli vagy éppen távolabbi voltát társaságunk rövid vita alá vonta.

Végül a "házi" tiramisu olyan, mint egy fiatalkori szerelem: könnyű, édes és fájdalmasan gyors lefolyású.

Összegezve tapasztalatainkat, bőséges és ízletes vacsorát vettünk a Via Lunában, elfogadható áron (melynek negyven százalékát az egyliternyi bor és ugyanannyi ásványvíz tette ki). Ide tehát enni kell menni.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.