"Ott nőttem fel én / A város peremén / De nem volt József Attila / Sem úszó dinnyehéj" - visszhangzik a fejemben a Hétköznapi Csalódások nevezetű punkegyüttes száma, ahogy egyre messzebb jutok a Soroksári úton a 23-as buszszal; előbb Művészetek Palotája és Nemzeti Színház, utóbb fegyvergyár és - stílszerűen - az Arzenál áruház szegélyezi az utat. Sorrendben a százhatvannegyedik kapualj, amit keresek: az emögött elterülő, tekintélyes méretű gyártelep rejti a Bakelit Multi Art Centert is. Sötétben, a feketén ásító, szétzúzott ablakok előtt elhaladva ki-ki újraélheti ifjúságát, már amennyiben működött valaha házfoglalóként vagy hobóként; világosban élettel telibb a hely, legfeljebb az jut néha az eszembe a tolató kamionok elől félreszökdellve, targoncák és raklapok erdejében, hogy vajon nem büntet-e meg a munkavédelmis, ha észreveszi, hogy nincs rajtam sisak.
A telep, ahol most egymástól függetlenül megannyi raktár, gépkocsi-tuningoló üzem és ki tudja, mi más működik, hajdan - a múlt század elejétől nagyjából a rendszerváltásig - a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár tulajdonát képezte; történetének legizgalmasabb epizódja valószínűleg az volt, hogy egy szocialista csereprogram keretében több száz kubai nő dolgozott itt. Na és persze a második világháború, amikor pár évre mindent átalakítottak - fegyvergyárrá: mégsem lehetett a szőnyegbombázást szó szerint értelmezve végrehajtani. A gyártelep legvégében, az egyik utolsó épületben helyet kapó Bakelit kulturális központ például ekkor alakult át hatalmas, húszméteres belmagasságú csarnokból kétszintes helyiséggé; így hatékonyabb volt az ágyúkészítés.
Odabent, a második szinten bárpult fogad, mellette ajtók a kávézó, a hangár (a koncertek és a képzőművészeti kiállítások helyszíne), a most épülő hostel és a színházterem felé, amely nemsokára hangrögzítő stúdió is lesz - a nagy terület és a jó akusztika miatt elvileg akár szimfonikus zenekarok is igénybe vehetik majd.
Miután felszámolták a fésűsfonót, az ingatlanüzemeltetéssel és -hasznosítással foglalkozó Bauer Péter Márton vette meg az erőműtől nem messze álló épületét. "A korábbi ingatlanjaim - többségében raktárak - bérlemények voltak, szerettem volna végre egy saját tulajdonút - mondja Bauer. - Az elsődleges célom az ingatlan hasznosítása volt, tehát olyanra alakítottam, amire volt bérlő; a raktárban akkor már nem volt biznisz. 2000-ben kezdődött egy művészeti mozgolódás, akkor kezdtem építeni a hangstúdiót, és akkor jött az L1 kortárs táncegyüttes, amely azóta állandó bérlőm. A táncteret már úgy építettem, hogy tudtam:
összművészeti helyet akarok
létrehozni kortárs, újszerű produkcióknak." Így is lett: a Bakelit jelenleg koncerteknek, tánc- és színházi előadásoknak ad helyet (nemrég zárult le második ilyen tárgyú pályázatuk), és pár hete nyílt meg az első kiállítás, a Diploma nélkül. A nyitva tartás a programokhoz igazodik: a hely csak akkor látogatható, ha van valamilyen esti program. "Kocsmának messze vagyunk" - summáz Bauer.
"Ha valaki veszi a fáradságot, és eljön idáig, akkor mi biztosítjuk neki, hogy ne csak az előadás másfél órájában lehessen itt: minden program után buli van - számol be a hely koncepciójáról Berényi Eszter művészeti vezető. - Ráadásul a külvárosi elhelyezkedés miatt reggelig hangoskodhatunk, amit ki is használunk: 6-10 kilowattos erősítőkön szól a zene." A nézőszám és a bulira is maradók száma változó: az 1200 fő befogadására képes kulturális központban voltak már egyszerre 800-an, de tartottak színházi előadást nyolc érdeklődőnek is. Egyes bulikra van, hogy különbusz hozza a belvárosból a vendégeket, de a távolság leküzdését szolgáló távlati cél a saját busz lenne. "Most az a lényeg, hogy beépüljön a köztudatba a Bakelit neve. Egyelőre semmi profit nem származik a kulturális rendezvényekből, van, hogy háromszor annyit költünk promócióra, mint amennyi bejön a belépőkből - magyarázza Bauer. - Ha az emberek nemcsak egy adott programra jönnek, hanem ők maguk is utánanéznek, hogy mi van épp a Bakelitben, akkor lesznek rentábilisak a programok." Addig a saját tőkén kívül terembérleti díjakból, később a stúdió és a hostel bevételéből üzemelhet a hely, és néha egy-egy előadás befogadására szóló, minimális támogatásból.
Bauer és Berényi optimista, de a potenciális és néha igen kis számban jelentkező közönséggel nem elégedettek. "Nem akarunk a belvárosi, elkocsmásodott szórakozóhelyek konkurenciája lenni - jelenti ki Bauer -, a hely szellemisége sem erről szól, és nem is azoknak az eltespedt embereknek, akik nem képesek három métert sem megtenni a belvároson kívül. De remélem, idővel itthon is meghonosodik a nyugati trend, és az emberek hajlandóak lesznek felemelni néha a valagukat."
