Társasjáték

Isla Dorada

  • Kovács Bálint
  • 2011. november 13.

Trafik

 


Már a múlté az a gyerekkorban betanult módszer, amely szerint társasjátékozás közben az adott körben mindig az próbálkozhat saját pontszámának növelésével, aki éppen következik, ezzel előnyt szerezve magának és hátráltatva a többieket. Az utóbbi idők legjobb játékaiban lehetetlen négy-öt embernek elügyeskedni egymás mellett; az Isla Doradában például csak egy bábu van, és a játszók közösen döntik el, merre haladjon. A kerettörténet szerint a csapatnyi felfedező kényszerleszállást hajt végre egy szigeten, amelynek mindenki csak egy-két pontját ismeri, és persze mind azokra a helyekre akarnak eljutni, ahol a vagyont érő régészeti leletek találhatók. Mivel a misszió a biztonság kedvéért együtt halad, licitálással dől el, melyik irányba induljon a csapat – a lehetőségeket nyilván behatárolja, ki milyen „járművekkel” rendelkezik, és azok milyen domborzati viszonyok között boldogulnak. Közben az általam fizetett út állomásaiból bárki más is profitálhat.

 

Hogy a játékot ne lehessen megunni, arról nemcsak a műfajban szinte kötelező „szerencsekártyák” sokasága gondoskodik, hanem a megannyi kiegészítő szabály is. Attól például, hogy a kincskeresés mellett mindenkinek valamilyen pluszküldetésre is koncentrálnia kell, kettős tétje lesz a stratégiánk helyességének, és a játék valós állása is csak a végső pontszámításkor derül ki. A kinek-kinek más, szerencsétlenséget hozó helyszínek miatt pedig nemcsak a pluszpontokért, hanem a mínuszpontok ellen is kénytelenek vagyunk küzdeni. Így a rendkívül alaposan átgondolt játék akár azonnal újrakezdhető – erről persze a nem túl hosszú játékidő is tehet.

 

Mindössze annyit lehet felhozni ellene, hogy a szabály meglehetősen nehézkesen megfogalmazott, így meg kell szenvedni az első játékban; már csak azért is, mert egyes kártyák más néven szerepelnek a szabályban, mint a pakliban.

 

Delta Vision, 2011, 12 500 Ft

 

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.