Társasjáték

Isla Dorada

  • Kovács Bálint
  • 2011. november 13.

Trafik

 


Már a múlté az a gyerekkorban betanult módszer, amely szerint társasjátékozás közben az adott körben mindig az próbálkozhat saját pontszámának növelésével, aki éppen következik, ezzel előnyt szerezve magának és hátráltatva a többieket. Az utóbbi idők legjobb játékaiban lehetetlen négy-öt embernek elügyeskedni egymás mellett; az Isla Doradában például csak egy bábu van, és a játszók közösen döntik el, merre haladjon. A kerettörténet szerint a csapatnyi felfedező kényszerleszállást hajt végre egy szigeten, amelynek mindenki csak egy-két pontját ismeri, és persze mind azokra a helyekre akarnak eljutni, ahol a vagyont érő régészeti leletek találhatók. Mivel a misszió a biztonság kedvéért együtt halad, licitálással dől el, melyik irányba induljon a csapat – a lehetőségeket nyilván behatárolja, ki milyen „járművekkel” rendelkezik, és azok milyen domborzati viszonyok között boldogulnak. Közben az általam fizetett út állomásaiból bárki más is profitálhat.

 

Hogy a játékot ne lehessen megunni, arról nemcsak a műfajban szinte kötelező „szerencsekártyák” sokasága gondoskodik, hanem a megannyi kiegészítő szabály is. Attól például, hogy a kincskeresés mellett mindenkinek valamilyen pluszküldetésre is koncentrálnia kell, kettős tétje lesz a stratégiánk helyességének, és a játék valós állása is csak a végső pontszámításkor derül ki. A kinek-kinek más, szerencsétlenséget hozó helyszínek miatt pedig nemcsak a pluszpontokért, hanem a mínuszpontok ellen is kénytelenek vagyunk küzdeni. Így a rendkívül alaposan átgondolt játék akár azonnal újrakezdhető – erről persze a nem túl hosszú játékidő is tehet.

 

Mindössze annyit lehet felhozni ellene, hogy a szabály meglehetősen nehézkesen megfogalmazott, így meg kell szenvedni az első játékban; már csak azért is, mert egyes kártyák más néven szerepelnek a szabályban, mint a pakliban.

 

Delta Vision, 2011, 12 500 Ft

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.