kertész lesek - HALÁSZKERT

Vác sokkal többet érdemelne, mint amit rákentek az idegenforgalmisták. Elég egy rövid séta a Duna-parton, hogy csodálatunkat fejezzük ki, s azonnal feledjük rossz érzésünket, ami a városka más részein belénk hasít.

A lakótelepeket, a bumfordi üzemeket, a belvárosban emelt ízléstelen építményeket ilyenkor elsodorja a folyó. A parti sétánytól nem csak a Duna van egy köpésre, szinte minden. A barokk belváros, a kikötő. Még a fegyház sem stílusidegen, bár erről biztosan megoszlanak a vélemények. A magunk részéről sajnáljuk a "behajtani tilos!" táblát, elfért volna az oldalában egy kis galéria, egy kis kávézó, ahova soha nem süt be a nap. Azt például, hogy Vamzer Galéria, bármelyik külföldi ki tudná mondani. De ne szálljunk el, van itt elég sirály! Hiába sír az egyik szemünk, miért nem lett Vácból komolyabb turisztikai centrum, ha a másik ugyanezért nevet. És különben is, egy tökéletes kertész les körvonalazódik előttünk, már ami a helyszínt illeti.

A Halászkert ideális kerthelyiség, mégsem szeplőtelen. Hiába a festői elrendezés, az étteremül szolgáló műemlék jellegű házikó, ha a terasz a lehető legnagyobb félreértés. Képzeljenek el egy gigantikus, műanyag Praktiker-sátrat, amit fűszínű szövetpadlóval és Flair-garnitúrával pakoltak tele. És nem érték be ennyivel! A silány bútorzaton makulátlan, fehér abrosz, ízléses evőeszközök, klasszikus tányérokÉ A királylány és a hétfejű sárkány lakodalmára készülhettek hasonlóképp, abban reménykedve, hogy esetleg vihar támad, és mindent, ami mozdítható - leginkább a vőlegényt és násznépét - a folyóba gyűr majd a fergeteg.

Mi azonban a tisztes felszolgálásban reménykedünk. Nemhiába, hiszen a három, jó értelemben vett régi vágású pincér is a kedvünket keresi, mindig az, akinek épp az útjába esünk. Kiegyenlítettek az erőviszonyok, rajtunk kívül nincs vendég. Távolban egy fehér turistabusz az utolsó pillanatban elkanyarodik.

Nem panaszkodhatunk a választékra. Abban nincs semmi különös, hogy halban erősek, de a vadaskert, a disznóól, az istálló és a baromfiudvar is túlreprezentált. Mielőtt gyanakodni kezdenénk a bőség zavara miatt, fűszeres vaj és pirítós érkezik. Néhány katonával készülünk a megmérettetésre, mindjárt jobb a kedvünk. Hát még, amikor meglátjuk a májgombóclevest (600 Ft) és a harcsából készült halászlét (1300 Ft). Háromemberes porciók érkeznek ezüst(színű) tálban, a kikandikáló merőkanál csillogó felkiáltójel: meg ne edd az összeset, mert nem fér beléd más! 'szintén szólva a májgombóclevesnél ez fel sem merül. Íztelen az alap, annak ellenére, hogy színe olyan, mint a folyékony arany. A labdacs méretével nem lenne baj, de túl kemény, ráadásul gyanúsan ropog. Zamatokról itt sem beszélhetünk. Ellenben a halászlé ötcsillagos! Nem csíp, nem szorít, mégis erősen paprikás, a szinte elolvadó, patyolatos harcsával igazi mestermű. Ugyanezt mondhatnánk a padlizsánsipkás bélszínről (2400 Ft) is, ha csak a hússal lenne dolgunk. De a szakács nemcsak az egyébként érzékelhetetlen sipkát kötötte a krémes bélszínre, hanem sajtmártással is megbolondította. Ez pedig olyan hatású, mint egy tökéletes márványszoborra aggatott karácsonyfaizzó-sor. Csalódottságunkat madártejjel (600 Ft) próbáljuk enyhíteni, de csak rosszabb lesz. A fagylaltoskehelyben (!) érkező habos lötty értékelésétől inkább eltekintenénk. Például a Duna irányába, hogy mégse legyen oly szomorú a befejezés.