Még akkor se nagyon, amikor a kilencvenes években a nemzetközi láncos átvette és kisöpörte a helyet. Nem emlékszünk, mennyi volt a Big Mac, arra sem, hogy sirattuk volna a presszót. Ráadásul a túlsó parton, nagyjából ugyanakkor nyílt Stex Alfréd Ház tulajdonképpen a Vidám szellemi örökösének volt tekinthető, noha a két üzem összehasonlíthatatlan. A régvolt presszót klasszikus lebujnak őrzi emlékezetünk, míg "utódjáról" - ami egyszerre étterem, kávéház, kaszinó és totózó (!) - a legnagyobb rosszindulattal sem tételezhetünk fel ilyet. Se lányok, se zongorista, a félhomály is hiányzik. És nem kell vágni a füstöt. Odabent mégsem szabadulhatunk a gondolattól: a Stex Alfréd voltaképpen a körúti lebujok romantikáját próbálja - úgymond "kulturált tálalásban" - átmenteni.
De minket most inkább az "idekint" érdekel. Nyaranta a többiekhez hasonlóan a Stex is teraszt ragaszt. Egy ilyen attak sok helyütt felér a súlyos testi sértéssel - kitesznek néhány asztalt és széket a járdára, közvetlenül a forgalmas úttest mellé -, itt azonban a széles járda valamelyest menti a menthetőt. Az viszont már nem "földrajzi adottság", hanem a vendéggel való törődés, hogy a Stex Háznak valóban terasza van, nemcsak a pár kihordott kerti alkalmatosságot nevezik így. "Rendes" emelvényt építettek, fémoszlopokat tettek ki a sátortetőnek, s a bútorok is igényesebbek a megszokottnál. Ám nem a bizalom jele, hogy a teraszt, melynek végébe hatalmas LCD-televíziót állítottak, csak az éttermen keresztül lehet megközelíteni, az utcáról bajosan.
Ebédidőben érkezünk, a nagy meleg ellenére telt ház fogad, no meg a felismerés, hogy hiába minden igyekezet, itt nem lehet hangulatos környezetet teremteni. A körút zaja elviselhetetlen, a szirénázó mentőautóktól és a cseppet sem szelíd motorosoktól saját szavunkat sem értjük. Mondhatnánk, felszolgálók légiója teljesít szolgálatot, csupa lelkesnek tűnő fiatalember, s ez mindenképpen dicséretes. Az első felveszi az italrendelést, a második már csak fel akarja venni, a harmadik kihozza az italokat, a negyedik arról érdeklődik, mit ennénk?
Először is fűszeres padlizsános fetapürét pitával (920 Ft), meg egy padlizsános, füstölt sajtos zöldségtortát (850 Ft), a többit meglátjuk. De a gyors felszolgálást követően csak azt látjuk, pontosabban érezzük, hogy a fűszerezés - só és fokhagyma - lényegesen több a kelleténél. A krémhez kapott pita annál kevesebb. Sebaj, majd a libamájjal sütött csirkemell kapros, paprikás szósszal (1950 Ft) és rösti burgonyával (580 Ft)! Nincs is vele semmi gond, a szokásos, kissé száraz csirkét valamelyest ellensúlyozza a csepegős, darabka máj, és mintha a krumpli is friss volna. De sajnos a szósz ízesítése most is túlzott. Így hát, miközben rumos baracklekvárral tálalt, kifejezetten kellemes almatortánkat (450 Ft) csipegetjük, az édes élet ígérete helyett más jár a fejünkben: vajon a szakács ízérzékelése kopott-e meg, vagy csupán az italfogyasztást serkentő "vállalati stratégiával" állunk szemben?
