rap: Trombitásnak lenni hálás dolog ebben a zenekarban?
KD: Hát persze. Én állok talán a legtávolabb a színpadon a közönségtől, a hangom átíveli a zenekart, összekötve a társaimat, és úgy jut el a hallgatókhoz. Hát nem fantasztikus? A trombitálás már akkor is részem volt, mikor még nem is ismertem. Kényes és nehéz hangszer, és én ráadásul mindig is törekedem rá, hogy a hangszerkezelés határait feszegessem. Minden eddigi munkám egy irányba vezet, a "saját hang" irányába. "riási dolog, hogy ebben még semmilyen zenei munka nem akadályozott.
rap: Az önálló projektjeid és az eredeti szakmád (képzőművész vagy) hogyan férnek a képbe?
KD: A trombitálást is többnyire festői módon közelítem meg. Néha úgy érzem, semmi másra nincs időm, mint a gyakorlásra, és mikor képzőművészetet tanítok, akkor a zenéléskor szerzett tapasztalatokat is használom. Állandóan dolgozom, az önálló tervekből is gyakran Quimby-számok lesznek, a "saját" projektek fontos széljegyzetek a nagy egészhez. Ha ez kifut, én is kifutok.
rap: Mennyit gyakorolsz, kik a kedvenceid?
KD: Majdnem mindennap próbálok, mindennap többször gyakorlok. Mostanában régi kedvencemet hallgatom, aki a posztpunkból jött, és Mark E. Smithnek hívják. De ott van John Cale vagy Edward Ka Spel, Jarboe, Arvo Part művei. Kedvenc trombitásaim: Lester Bowie, a kreatív hangszerhasználata miatt, Jon Hassel, az egyedülálló gondolkodásmódjáért, Kenny Dorham, a soundja miatt, a többieket meg folyamatosan figyelem, és tanulok tőlük.
rap: Kezdődik a fesztiválszezon, ami a Quimbynek nyilván teljes üzemmód.
KD: Nagyon várom - és ezzel nem vagyok egyedül a zenekarban - a fesztiválzúzást, mert mostanában színházi koncerteket csinálunk, ahol érzékeny hangzással kísérletezünk minden előadáson. Minden terem egy másik hangszer.
rap: Ha lehetne egy álomformációd, kiket gyűjtenél hozzá?
KD: Az álomformáció már rég megvan. Szívesen dolgoznék még David Thomasszal vagy a Legendary Pink Dotsszal. Vagy Michael Girával.
