tévésmaci - A majmok bordója

Amikor Sztupa és Troché a vizet hordták, esett az eső. Ómafa, aki már kikérte magának az urazást, szólítsunk elvtársnak, kérdezte erre Troché, most a sors iróniájáról tett valami vicceskedő megjegyzést, meg se hallották.

Ugyanakkor tény, hogy szakadó esőben nem kellemes vizet hordani. Nem kellemes semmit sem csinálni, hazudnak a szerelmes filmek, melyekben ilyenkor testükre tapadó fehér ingben csókolóznak a szereplők. Ez az eső még a szokottnál is kellemetlenebb volt, mert erős, hideg szél is jött vele. A kút szerencsére nem volt messzire, az lett volna jó, ha legalább onnan, a gémeskút felől fúj a szél, mert akkor az üres vedrekkel kapták volna szembe. S amikor a teli vedreket cipelték, csak úgy taszajtotta-röpítette volna őket hazáig. A kútnak neve is volt, Murvás kútnak hívták. Az eső cseppet sem csendesedett, a szél sem lankadt, s a kádak az udvaron csak lassan teltek, még az eső sem emelte bennük a vízszintet. Két vödör a kézbe, s gyerünk a kútra, átázott kabátban, s vissza a szél ellen, összehúzott szemmel. Az egyik vödröt leteszem a földre, a másikat beleborítom a lemezkádba, s kortyonként számolom, ami kifröccsent. Aztán a másik vödör is, és indulok vissza, száz lépés csak, mindösszesen. Egy, kettő, három. Negyvenhárom vagy harminchárom? Ne nézzük már ezt a szenvedést, ott van, kapcsoljuk be a tévét, oltsuk le a villanyt, csend legyen!

Pénteken (28-án) este fél kilenckor az MGM - nyilván sokadszor - levetíti a hetvenes évek nagy dobását, a mérsékelten informatív című Mr. Majestyket, melyben Charles Bronsont, a békés farmert összehozza a sors Frank Rendával, a híres gyilkossal. A címet a kor profit iránt oly érzékeny filmforgalmazása a teljes körű tájékoztatás jegyében megtoldotta a Dinnyeszüret géppisztollyal alcímmel, amihez mi már csak annyit tehetünk hozzá, hogy Rendát, a híres gyilkost Al Lettieri játszta, két esztendővel azután, hogy annyira átélten formálta meg Virgil Solozzót, a Törököt egy másik, még híresebb filmben.

Szombatra itt marad ez a nosztalgikus taknyolás a készülék előtt. Ki nem látta még a Hairt (MGM, 18.10) vagy A Pál utcai fiúkat (Filmmúzeum, 14.15), kinek mond bármi újat Woody Allen a Manhattanben (ugyanott, 23.00), és mennyire titokzatos még A vágy titokzatos tárgya (ugyanott, 0.45)? A helyes válasz mind a négy kérdésre: Má' bion' csak az ökröm szarváig!

Vasárnap, hogy a televíziózásért érzett örökös lelkifurdalást csillapítsuk, elmegy mellettünk az élet, meg ilyenek, csupa olyasmit nézünk meg, ami kis jóindulattal ritkaságnak számít. Itt van mindjárt az m2-n egy grúz film este fél tíz előtt, az a címe, hogy Barát - szerintem válasz a feltörekvő kazah nép Boratjára. Vagy jobb lenne, ha úgy csinálnék, mint aki tudja, hogy ki az a Leonyid Kvinikhidze? 23.40-kor A csapda a tv2-n először is valamiért nagy csével van írva, másodszor pedig az utóbbi időben nagyon szeretett Christopher Nolan Following című filmjét takarja, 1998-ból. Nyolckor este volt a Cinemaxon még A sasvadász fia, ami a címétől éppen lehetne szintén grúz is, viszont ez inkább a kazah válaszcsapás (jelentősebb német, svéd és dán segedelemmel).

Hétfőn pont 0.00-kor régi kedvencünket, a Nápoly aranyát veszi elő a Filmmúzeum. De Sica öt filmnovelláját, egyebek mellett Totóval, Sophia Lorennel, Silvana Magnanóval vagy éppenséggel Eduardo De Filippóval. Kártyások, felszarvazottak, szülék és pulyák, sorakozó!

Kedden aztán visszasepedünk a retrópokolba, s lezúzzuk ezredszer is a Kallódó embereket (MGM, 20.30) meg a Missouri fejvadászt (ugyanott, 1.40-kor). Vagy ha nem, hát kisnyúl.

Szerdán még rosszabb lesz, mert eljön közénk Makai és Réb, és elpanaszolják, hogy milyen nehéz nekik. A nagy generáció egy korosztály kudarcának beismerése, és ami azt illeti, meglehetősen stílusosra sikeredett: egy kudarc lett.

Csütörtökön dobolok a sütőtökön, s Szalai Annamáriának ajándékozom a tévémet, mert egy hete nyomaszt, hogy nincsen és nem is hiányzik neki. Huszonhárom éves, most van a legszebb korban, Funai névre hallgat, kézi vezérlésű.